Párizsban járt az ősz V. rész
Ha az előző részben Párizs a szecessziós építészet bujaságát, az Alain Delon-os nosztalgiát és a Luxembourg-kert plüssmacis nyugalmát mutatta meg, akkor ez a fejezet a kontrasztokról fog szólni. Elindulunk a város legmisztikusabb sírkertjéből, hogy a gótikus csendből végül fejest ugorjunk a párizsi éjjel legfeszültebb metróaluljáróiba.
🍁🍂🍁
⛪ Fény és Árnyék
A hajnali Párizs még éppen csak dörzsölte ki a szemét, amikor megérkeztem az Île de la Cité szigetére. A turistáknak még nyomuk sem volt, a Notre-Dame előtti tér szokatlanul üresen és monumentálisan magasodott a felkelő nap sugaraiban. Ott álltam, és a zsebemben szorongattam a belépőmet – az első reggeli csoporttal indulhattam fel a toronyba.
Ez nem egyszerűen egy turisztikai program volt számomra. Egy gyermekkori álom vált valóra, amely alig néhány héttel korábban még teljesen elérhetetlennek tűnt. Miután a 2019-es pusztító tűzvész sebhelyeit évekig gondozták az újjáépítők, Emmanuel Macron elnök alig két-három héttel az érkezésem előtt adta át újra a nagyközönségnek a megújult feljárót a tornyokba. Az elsők között lehettem, akik újra beléptek ebbe a gótikus csodába.
A 424 kőlépcső megmászása közben a tüdőmben éreztem a magasságot, de a szívem vitt előre. Az igazi, libabőrös pillanat akkor ért, amikor a szűk csigalépcsőről beléptem a harangtorony belsejébe: a gigantikus, évszázados tölgyfa gerendák monumentális szerkezete közé, ahol a gótikus ablakokon át beszűrődő reggeli fény megvilágította a nyers fát. Ebben a zárt, ódon térben, a több tonnás bronzharangok közvetlen közelében az ember úgy érzi, mintha maga az idő is megállt volna, és a katedrális néma szívdobbanását hallgatná.
- Emmanuel (A legnagyobb): Egy igazi történelmi óriás, amely több mint 13 tonnát nyom. 1686-ban öntötték, túlélte a francia forradalmat, és csak a legfőbb egyházi ünnepeken vagy történelmi pillanatokban (például a világháborúk végén vagy a pápák halálakor) szólal meg.
- Marie (A második legnagyobb): Ő a „kisebbik” nagyharang a déli toronyban. Körülbelül 6 tonnát nyom, és 2013-ban öntötték a katedrális 850. születésnapjára, egy korábbi, a forradalom alatt elpusztult történelmi harang másolataként.
Kint a szűk folyosón végre szemmagasságba kerültem a várost őrző kőgnómokkal is. Gyermekkori rajongásom igazolást nyert, amikor megpillantottam a látogatóknak kihelyezett bronztáblákat. Elképesztő volt látni, hogy Viollet-le-Duc tervei alapján mindegyik lénynek saját egyedi neve, egyénisége és szerepe van: a nyelvét öltögető macskafélétől a kiálló bordájú démonig.
Ott állt köztük a kedvencem is, a hátborzongató La Bête dévorante (A szörnynyelő), amely két kézzel töm magába egy kisebbet, miközben a háttérben a távoli Eiffel-torony sziluettje derengett.
A vízköpők (Gargouilles), azaz a korszak csatornarendszerei
-
- A feladat: Esőzéskor a tetőre zúduló hatalmas vízmennyiséget kellett elvezetniük. Ha a víz közvetlenül a falakon folyna le, az fellazítaná a habarcsot, tönkretenné a kőfaragványokat, és veszélyeztetné a katedrális szerkezeti stabilitását.
- A mechanizmus: A szobrok belsejét csőszerűen kivájták. A víz a lények hátán lévő vájatba folyt be, és a szájukon keresztül – a faltól minél messzebb – ömlött ki a földre.
A démonok és kimérák (Chimères), azaz spirituális védelmezők
- A láthatatlan őrség: A középkori hitvilág szerint ezek a groteszk lények a templom külső védelmi vonalát képezték. Mivel maguk is félelmetesek és ördögi megjelenésűek voltak, a feladatuk az volt, hogy elriasszák a valódi gonoszt, a démonokat és a rontást a szent helytől.
- Kőbe vésett prédikáció: A középkorban a legtöbb ember nem tudott olvasni. A szobrok egyfajta vizuális bibliaként működtek: bemutatták a bűnök arcát (kapzsiság, düh, bujaság), hogy elrettentsék az embereket a helytelen úttól.
🍁🍂🍁
🖤 Az emlékezés birodalma: Père-Lachaise temető
A nap lezárásaként a város legkülönlegesebb, legnyugodtabb pontjára, a külső kerületben található Père-Lachaise temetőbe látogattam el. Ahogy az első részben a hostelablakom alatti kis Saint-Ouen temető megadta az utazás alaphangját, úgy ez a monumentális sírkert feltette a koronát az élményre. Hogy igazán a felszín alá láthassak, egy vezetett angol nyelvű túrához csatlakoztam, ami a legjobb döntésnek bizonyult: a száraz történelmi adatok helyett megelevenedtek a sírok mögött nyugvó zsenik és az őket körülvevő, néha egészen szürreális kultuszok.
Sétálni a hatalmas, sárguló és rozsdásodó lombkoronák alatt, a borostyánnal benőtt szűk ösvényeken nem a gyászról mesél, sokkal inkább a megállított időről. Az egész helynek van egy megfoghatatlan, kissé gótikus misztikuma. Az egyik sarkon például, egy patinás, régi öntöttvas közkút tövében a temető egyik legautentikusabb lakójával találtam szembe magam: egy hatalmas, koromfekete varjú állt a víztükör mellett, és olyan mély, intelligens tekintettel nézett egyenesen a kamerámba, mintha ő maga lenne a sírkert évszázados titkainak őrzője. A lábán lévő színes jelölőgyűrűk mutatták, hogy igazi helyi törzsvendégről van szó, aki tökéletesen passzolt a mohás kripták és az őszi avar díszletei közé.
- Ki temetkezhet ide? A párizsi Père Lachaise temetőbe való temetkezéshez a következő három alapvető feltétel valamelyikének kell teljesülnie: az elhunytnak Párizsban kellett laknia, Párizsban kellett elhunynia, vagy a családnak már lennie kell ott lévő családi sírhelynek.
- Nincs elővásárlás: Sírhelyet vagy parcellát nem lehet előre, életben létkor megvásrolni. Az igénylést kizárólag haláleset bekövetkezésekor lehet elindítani.
- Nincs várólista: A helyek szűkössége miatt nincs lehetőség várólistára kerülni; a temetés a pillanatnyi szabad kapacitástól függ.
Az első igazi kulturális sokk egyébként Oscar Wilde síremlékénél ért. A híres író modern, szárnyas szfinxet formázó sírját ma már egy vastag üvegfal védi, a rajongók ugyanis évtizedeken át azzal tisztelegtek a zsenije előtt, hogy vörös rúzzsal összecsókolgatták a követ. Bár a takarítások és a kő védelme miatt felhúzták az üvegkorlátot, a rúzscsókok lenyomatai ma is ott virítanak az üvegen – a múlandó emberi szeretet és a halhatatlan irodalom különös találkozásaként.
A túra másik legizgalmasabb megállója a rocklegenda, Jim Morrison sírja volt. A The Doors korán távozott frontemberének nyughelye ma is valóságos zarándokhely, egy folyamatosan változó, kaotikus szentély. Megdöbbentő és egyben végtelenül stílusos látvány volt, hogy a rajongók által otthagyott virágok, kézzel írt üzenetek és gyertyák között ott figyelt egy félig üres pezsgősüveg is. Mintha a látogatók azt mondanák: „Itt vagyunk veled, Jim, a buli még mindig tart.”
Séta közben érintettük a kolumbáriumot is, ahol a tragikus sorsú opera-istennő, Maria Callas nyugszik. Halála után a hamvait először innen lopták el egy rejtélyes éjszakán, majd miután szerencsére megtalálták őket, kívánsága szerint végül szétfújták a hamvakat a görög Égei-tenger felett. A Père-Lachaise-i falon lévő fülkéje így ma már egy üres, de annál spirituálisabb és elegánsabb jelképes szentély.
Nem messze tőle fekszik a francia sanzon királynője, Édith Piaf is. Az ő 1963-as temetése valóságos történelmi sokk volt: a katolikus egyház bűnös életmódja miatt megtagadta tőle a gyászmisét, a párizsi nép azonban fellázadt. Több mint 40 000 nincstelen, diák és rajongó vonult az utcára, teljesen megbénítva a főváros közlekedését, hogy a vállukon vigyék a kis „Veréb” koporsóját a végső nyughelyére.
„…akiknek saját hazájukban nincs sírjuk”
A legnagyobb, legváratlanabb és leginkább szívbemarkoló sokk azonban a 44-es parcella egyik csendes kanyarulatában ért. Teljesen véletlenül mentünk el mellette. A nemzetközi csoportunk és az angol nyelvű túravezetőnk már szinte lendületből léptek túl a gótikus, idegen nevű kripták tengerében álló kövön – senkinek a csapatból fogalma sem volt, mi mellett haladunk el. Én viszont hirtelen megtorpantam.
Megpillantottam egy fakó nemzeti színű szalagot, és a szemem azonnal kiszúrta a márványba vésett, ismerős betűket.
Ott, a párizsi őszi avarban feküdt a hazai történelem egy darabja: a párizsi magyar emigráció által emelt 1956-os forradalmi emlékmű, amely egyben Nagy Imre és a mártírok jelképes sírhelye.
Ahogy megálltam a sír előtt, a csoport is utánam lassan megtorpant. Csend lett. A túravezetőnk kíváncsian fordult felém, és megkérdezte: „Mi olvasható rajta? Mit jelent ez a kő?”
Elmagyaráztam nekik, mit jelentett nekünk 1956. Ezt a törött árbócú hajót mintázó emlékművet már 1988-ban felavatták itt, Párizs szívében. Akkor, amikor otthon, Magyarországon a forradalom hősei még jeltelen, eltitkolt tömegsírokban nyugodtak, és a nevüket is csak suttogva volt szabad kiejteni a magyar embereknek. Ez egy olyan mély, intim és letaglózó pillanat volt, ami teljesen átértékelte a napot.
🍁🍂🍁
🌆 Záróra a temetőben
Mire a túra véget ért, a késő őszi szürkület hirtelen rátelepedett a monumentális sírkertre. A tömeg elszivárgott. Egy lánnyal ketten maradtunk a hatalmas parcellák között. Szedtük a lábunkat, de sajnos azt a kaput, ahol délután bejöttünk, már bezárták.
Fogalmunk sem volt, merre keressük a másik kijáratot. Hosszú, feszült bolyongás után, jócskán a hivatalos zárórát követően jutottunk el a kapuhoz. Az őrök arcán látszott, hogy cseppet sem örülnek a sötétedés utáni potyázóknak a sírok között – őszintén szólva, ezen nem is csodálkoztam.
🚇 „Mademoiselle!!!” – Menekülés a Gare du Nord aluljárójában
Az esti órákban a párizsi tömegközlekedés egy teljesen más arcát mutatja. Mire leértem a föld alatti labirintusba, a nappali menetrend már a múlté volt, egy átszálllást követően pedig rossz peronoldalra keveredtem.
Odaléptem egy sráchoz útbaigazítást kérni. Kedvesen elmagyarázta a dolgot: menjek át a szemközti oldalra, utazzak két megállót, majd ott váltsak vonalat. Megköszöntem, elköszöntem tőle, és elindultam.
Pár másodperccel később azonban gyors léptek zaja visszhangzott, valaki futott utánam.
– Mademoiselle!!! Mademoiselle!!! – kiáltott utánam az iménti srác a peronról.
Megfordultam. Lihegve állt meg előttem, a hangja hirtelen végtelenül komollyá és feszültté vált.
– Mutasd a térképet! Pontosan merre mész? – kérdezte határozottan.
Végigpásztázta a kijelölt útvonalamat, majd így szólt:
– Figyelj – mondta, és szinte belém fojtotta a szót. – Ahol átszállsz a Gare du Nord-on, egyetlen másodpercre sem veszed elő a telefonodat. Nem teremtesz szemkontaktust senkivel. Szorítsd magadhoz a táskádat és csak siess célirányosan, és ami a legfontosabb: bármit látsz vagy hallasz, semmiképpen ne menj fel a felszínre!
Elmagyarázta, hogy ebben az időszakban abban a metróaluljáróban – a felszínen pedig még inkább – a migránsok vannak többségben. Egy egyedülálló nőnek semmi keresnivalója arra. De a déli, Arcueil felé tartó átszállásom miatt kikerülni sajnos nem tudtam a csomópontot.
A torkomban dobogó szívvel, gépiesen követtem az utasításait. Nem néztem se jobbra, se balra. A táskámat szorítva céltudatosan rohantam előre a kaotikus emberáradatban, magam elé nézve, mintha az életem múlna rajta. Rengetegen voltak az aluljáróban.
Amikor végre bezáródtak mögöttem a szerelvény ajtói, és a vonat Arcueil felé robogott, akkor engedett fel bennem a görcs. Akkor kaptam újra levegőt. Innentől már ismerem a járást.
Később, a helyi híreket olvasva jöttem rá, hogy az észak-keleti zóna metróhálózata este egy egészen más térkép szerint működik. Ha ti is egyedül utaztok, az alábbi megállókat sötétedés után szigorúan kerüljétek el, vagy csak villámgyors, belső átszállással használjátok:
-
Stalingrad, Jaurès & Riquet: A párizsi droghálózat és a crack-krízis hírhedt gócpontjai. Az állomások környékén és az aluljárókban sötétedés után kiszámíthatatlan és agresszív a hangulat.
-
Barbès – Rochechouart, La Chapelle & Château Rouge: A Gare du Nord közvetlen környezete. Az illegális utcai árusok, cigarettacsempészek, zsebtolvajok és az utazókat vegzáló csoportok éjszakai gyűjtőhelye.
-
Porte de la Chapelle, Porte de Clignancourt & Marx Dormoy: A körgyűrű menti észak-északkeleti peremállomások, ahol a felszíni illegális táborok, a közterületi alkoholizálás és a bűnözés miatt a közbiztonság éjszaka kritikus.
🍁🍂🍁
🎥 Propaganda kontra valóság: A 6 éve bezárt biciklibolt titka
Mielőtt kiutaztam, rengetegen riogattak. Otthonról folyamatosan kaptam a figyelmeztetéseket, hogy Párizs életveszélyes, a migrációs válság teljesen tönkretette a várost, és menetrendszerűen küldözgették nekem az itthoni közösségi médiában keringő propaganda-videókat. Betört kirakatok, utcai erőszak, a helyi nevezetességek lábánál felvert sátrak, a legfőbb csomópontokban zajló brutális atrocitások…
Aztán megérkeztem, és a saját szememmel akartam látni a valóságot. A 10 napos kint tartózkodásom alatt mindössze két kerületben nem fordultam meg, azon kívül az összesben jártam. Tömegközlekedéssel utaztam mindenhova, éjjel és nappal, metrón, buszon és vonaton – és a fenti, Gare du Nord-i feszült pillanaton kívül egyetlenegy incidensben, atrocitásban vagy balhéban sem volt részem.
Volt rá példa, hogy az utazásom során helyiekkel beszélgettem, és kíváncsiságból megmutattam nekik néhányat azok közül a videók közül, amik nálunk a mai napig jelen idejű, friss felvételekként keringenek a neten. Döbbenten nézték a képsorokat, majd egyikük hirtelen elnevette magát, és egyetlen mondattal rántotta le a leplet a manipulációról.
– De hát ez egy hat évvel ezelőtti zavargás! – mondta felháborodva, és rámutatott a képernyőre, ahol épp egy üzlet kirakatát dobták be a hőzöngők. – Onnan tudom biztosan, mert ez egy kerékpárbolt kirakata, ahova azelőtt rengeteget jártam vásárolni. Ez az üzlet pontosan hat éve végleg bezárt és megszűnt.
Ott ültem Párizsban, és hirtelen arcon csapott a fanyar valóság. Sok esetben olyan felvételekkel riogatják az otthoniakat, amelyek egy réges-rég bezárt bolt kulisszái között készültek évekre visszamenőleg, és amelyeket nálunk friss, jelen idejű katasztrófaként tálalnak.
Amit magad látsz és tapasztalsz, az a valóság.
🛀 A megváltó menedék és a hiányzó káddugó
Hullafáradtan, szellemileg és fizikailag is teljesen kimerülve érkeztem meg végül a déli külvárosba. Óriási szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy miután leszálltam a vonatról, mindössze egyetlen zebrán kellett átkelnem, és már ott is állt a szállásom épülete. Ez a közvetlen közelség az elmúlt pár órát követően mérhetetlen megnyugvást és biztonságérzetet adott.
Már csak egyetlen dologra vágytam a világon: egy kád forró, megváltó fürdőre. Csodálatos terv volt. Egészen addig, amíg oda nem léptem a kádhoz, és rá nem jöttem ISMÉTELTEN, hogy a házigazdám valami egészen rejtélyes megfontolásból magával vitte a káddugót…
Párizs ezen a napon végérvényesen megtanította: a város nemcsak az Art Nouveau bujaságából, a plüssmacis kávézókból és a kőbe vésett romantikából áll. Párizsnak van egy nyers, kiszámíthatatlan és néha végtelenül bosszantó arca is. De az igazán őszinte, kendőzetlen utazáshoz a szikrázó csillogás és a káddugó nélküli valóság is elválaszthatatlanul hozzátartozik.
🍁🍂🍁
Tartsatok velem a soron következő részben is, ahol fejet hajtunk a grandiózus Arc de Triomphe és a Louvre üvegpiramisa előtt, felmegyünk Párizs legszebb bevásárlóközpontjának tetejére, megcsodáljuk a fenséges Saint-Ambroise katedrális millió színben pompázó ólomüveg ablakait. Megízleljük a királyi recepteket a patinás Stohrer édességboltban, belekóstolunk a lüktető Saint-Denis multikulturális negyedébe, hogy aztán egy egészen kaotikus, méltatlan repülőtéri távozással búcsúzzunk el végleg a fények városától..
parizs notre dame otodik resz
Ezeket is érdemes megnézni
Petit Trianon: Menedékkeresők Versailles-ban
Párizsban járt az ősz. III. rész
