Párizsban járt az ősz. III. rész
Amélie nyomában a Montmartre-on
Mindannyiunk életében vannak filmek, amelyek nemcsak szórakoztatnak, de észrevétlenül átírják a lelkünket, és megváltoztatják a világról alkotott képünket. Számomra ilyen az Amélie csodálatos élete. Számtalanszor láttam, és teljesen megbabonázott Amélie különleges, gyermeki, mégis mély világlátása. Ő az a lány, aki észreveszi azokat az apró részleteket, amik felett a felnőttek többsége vakon elsiklik.
Amélie legnagyobb bölcsessége abban rejlik, hogy rájön: a boldogság nem egy távoli, elérhetetlen cél, hanem a jelen pillanat apró, mindennapi rituáléiban rejtőzik.
De van egy másik, még mélyebb igazság is, amit tőle tanultam. Az, hogy az életünk sokszor csak akkor indul be, ha elkezdünk másoknak segíteni, és ha van merszünk kibillenteni a környezetünket a megszokás fásultságából.
Emlékeztek a zseniális kerti törpés trükkjére? Az édesapja a felesége halála óta bezárkózva élt, minden idejét egy kerti törpe körüli mini-szentély csinosítgatásának szentelve, teljesen elfordulva a valódi világtól. Amélie mit tett? Ellopta a törpét, odaadta egy stewardess barátnőjének, aki a világ legkülönbözőbb pontjairól – Moszkvából, New Yorkból, Kambodzsából – küldött haza polaroid fotókat a törpéről, híres látványosságok előtt pózolva. Azzal, hogy a törpe „világot látott”, az apa szembesült a saját bezártságával, és a film végén végre megvásárolta a repülőjegyét.
Titokban én is arra vágytam, hogy egyszer elinduljak, magam mögött hagyjam a megszokott sémákat, és a saját lábammal lépjek rá azokra a montmartre-i macskakövekre. Látni akartam a körhintát, érezni a negyed bohém lüktetését, és átélni azt a varázslatot, amit Jean-Pierre Jeunet rendező vászonra álmodott.
Hogy mennyire megszállottan készültem erre a filmes hangulatra? A szálláskeresésnél rábukkantam egy párizsi apartmanra, ami hajszálpontosan úgy volt berendezve, mint Amélie hálószobája. Még az az ikonikus, disznófejű olvasólámpa is ott állt az ágy mellett, amit annyira imádok!
Azonbn ahogy elkezdtem olvasni a vendégek értékeléseit, gyorsan szertefoszlott a romantika. Sokan panaszkodtak a tisztaság hiányára és arra, hogy a lakás félszuterén elhelyezkedése miatt a levegő nehéz, dohos és nyomasztó. Végül úgy döntöttem, nem kockáztatom meg, hogy egy rossz szállás elrontsa az élményt. Amélie világa a fényről és a finom részletekről szól, a dohos pincehangulatot inkább kihagytam.
Így történt, hogy a filmes varázslatot végül nem a szállásomon, hanem az utcákon kerestem.
Amikor megérkeztem Párizsba, tudtam, hogy a harmadik napomat teljes egészében a Montmartre-nak szentelem. De nem a megszokott turistaútvonalat akartam járni. Egy olyan programra bukkantam, ami minden elképzelésemet felülmúlta: ez volt a Ciné-Balade séta. Végül teljesen egyedül, privát túraként vágtam neki a negyednek egy Juliette nevű fantasztikus idegenvezetővel. Csak ő, én, a Montmartre – és egy tablet, ami kapuként szolgált a valóság és a mozi világa között.
Mi az a Ciné-Balade, és miért zseniális?
Ez egy interaktív időutazás. Juliette egy olyan koncepciót talált ki, ami a filmrajongók legfőbb álmát váltja valóra: kézzelfoghatóvá teszi a fikciót. Ahogy sétáltunk a negyedben, bizonyos pontokon megálltunk. Juliette ekkor felemelte a tabletjét, elindított egy jól ismert filmjelenetet, nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy a képernyőt és a mögötte lévő valóságot egyszerre nézzem.
A varázslat abban rejlik, hogy Juliette hajszálpontosan abba a kameraszögbe állított be engem, ahonnan a rendező egykor a filmet forgatta. Látod a tableten a színészt, felnézel, és pontosan ugyanaz a házfal, ugyanaz a sarki kávézó vagy lépcsősor áll előtted. Ez a fajta vizuális egymásra csúsztatás egészen fura, katartikus élmény: az ember hirtelen nemcsak nézője, de statisztája, sőt, részese lesz a filmtörténetnek.
Jean-Pierre Jeunet, a Montmartre vizuális mágusa
A séta során Juliette sokat mesélt Jean-Pierre Jeunet egyedi stílusáról és rendezői zsenialitásáról. Jeunet nem egyszerűen leforgatta a filmet a Montmartre-on, hanem újraalkotta azt. A valóságban a negyed sokszor zsúfolt, graffitis és szürke, de Jeunet filmjeiben minden ragyog.
Juliette rávilágított arra, hogyan használja a rendező a rá jellemző meleg, sárgás, mélyvörös és smaragdzöld színpalettát – egy olyan színvilágot, ami szinte nosztalgikus mesekönyvvé varázsolja Párizst.
Megtudtam, hogy Jeunet megszállottan figyel a részletekre: a forgatások előtt a stábja konkrétan letakarította az utcákat, lemosta a graffitiket, és kicserélte a modern autókat, hogy egy idealizált, időtlen, költői Párizst mutasson meg nekünk. A Ciné-Balade-nak köszönhetően megértettem, hogy a Montmartre Jeunet-nek nemcsak egy helyszín volt, hanem a film egyik legfontosabb, élő karaktere. A séta ráadásul nem korlátozódott csak az Amélie-re. Juliette bemutatta a rendező más ikonikus munkáit is, mint a Hosszú jegyesség vagy a sötétebb tónusú Delicatessen, feltárva Jeunet sajátos, kicsit szürreális, de végtelenül emberi univerzumát.
Legendák a köbön: A falon átsétáló embertől a dívákig
Juliette olyan történetekbe avatott be, amelyek a Montmartre igazi, intellektuális és bohém lelkét adják. Megálltunk a Place Marcel-Aymé-n, ahol a kőfalból szó szerint kilép egy férfi alakja. Ő a Le Passe-Muraille, azaz a falon átsétáló ember szobra, amelyet a híres színész, Jean Marais készített az író, Marcel Aymé novellájának emlékére. Juliette elmesélte a szürreális történetet a kishivatalnokról, aki ráébred, hogy képes áthatolni a szilárd falakon, és ezt a képességét először főnökei bosszantására, majd szerelmi kalandokra használja – mígnem egy nap a varázserő elszáll, és örökre a kő fogságában ragad. A falból kinyúló bronzcipő simasága jelzi: a turisták mind megérintik, hátha rájuk is ragad egy kis varázslat.
Nem messze innen, a Rue d’Orchampt-on egy elegáns kőfal előtt Juliette megállt, és egy újabb ablakot nyitott a múltra: ici élt Dalida, Franciaország egyik legnagyobb, legikonikusabb énekesnője. Juliette elmesélte, mennyire imádta a negyed a kairói születésű dívát, aki harminc éven át lakott ebben a gyönyörű, tetőtéri ablakos házban, egészen a tragikus, 1987-es öngyilkosságáig. Bár a színpadon ragyogott, a magánéletében folyamatosan a magánnyal küzdött. Dalida ma is a Montmartre védjegye, a közeli téren álló mellszobrát a helyiek és a rajongók szinte szentélyként tisztelik.
Szőlőskert Párizs közepén? Igen!
A séta egyik legváratlanabb pontja a Clos Montmartre, a negyed rejtett szőlőskertje volt. Sokan el sem hiszik, hogy Párizs közepén, a házak között egy valódi, működő borvidék húzódik. A szőlőtőkéket még az 1930-as években ültették a helyiek, hogy megmentsék a területet a beépítéstől és a lakóparkoktól. Ma minden évben szüretelnek itt, a bor eladásából származó bevételt pedig jótékonysági célokra fordítják.
A szőlőskert közvetlen szomszédságában Juliette megállított a híres Lapin Agile (Fürge Nyúl) kabaré épületénél. Ez a mesebeli, zöld ablakos kis ház az 1900-as évek elején a nincstelen zsenik menedéke volt. Juliette nevetve mesélte, hogy a fiatal, még teljesen ismeretlen Pablo Picasso vagy Modigliani rendszeresen itt töltötték az estéiket, és mivel pénzük nem volt, gyakran egy-egy friss festményükkel fizettek a meleg levesért és a borért a tulajdonosnak.
A kabaré neve egyébként egy zseniális francia szójáték: a tulajdonos felkérésére André Gill festette fel a serpenyőből elszökő nyulat. A helyiek elkezdték a képet „Lapin de Gill”-nek (Gill nyula) hívni, ami kimondva hajszálpontosan úgy hangzik, mint a „Lapin Agile”, vagyis a Fürge Nyúl.
Egy őrült száguldás története: C’était un rendez-vous
Mielőtt elértük volna a bazilikát, Juliette elmesélt egy hihetetlenül vicces és legendás történetet egy másik kultikus rövidfilmről, a C’était un rendez-vous-ról (1976). Képzeljetek el egy filmet, ami mindössze 9 perc, nincs benne vágás, és a kamera egy autó elejére van rögzítve. A kocsi hajnali 5-kor elképesztő, életveszélyes sebességgel száguld át Párizs ébredező utcáin, piros lámpákon áthajtva, kanyarokat levágva.
A motor dübörgő hangja alapján mindenki azt hitte, egy Forma-1-es pilóta vezet egy Ferrarit. A valóságban maga a rendező, Claude Lelouch száguldott a saját Mercedesével, a sportkocsi hangját csak utólag keverték alá! És hogy miért volt ez a hatalmas kockázat és sietség? A film legvégén az autó felér ide, a Montmartre-ra, lefékez a Sacré-Cœur előtt, a sofőr kiszáll, és a kamera előtt megjelenik egy gyönyörű nő, akit boldogan átölel. Nem bankrablás, nem akciófilm: emberünk egyszerűen csak késett egy romantikus randevúról! Az egész történet annyira abszurd és tipikusan francia, hogy percekig nevettünk rajta. (08:06-nál látható a sietség oka)
Ahol a valóság és a mozi összeér – A körhinta és a rejtélyes nyilak
Ahogy a Sacré-Cœur bazilika lábához értünk, a szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni. Ott állt előttem teljes valójában a körhinta (Carrousel de Saint-Pierre). Az a színes, fényes, kissé nosztalgikus körhinta, amit annyiszor láttam a képernyőn.
Juliette megállt, felemelte a tabletet, és elindította a jelenetet. Néztem a kijelzőt: Nino lélekszakadva rohan a lépcsőkön, követve a kék nyilakat, amiket Amélie festett a kövekre. Ime az üldözéses jelenet:
Majd felnéztem a tabletről: a lépcsők pontosan ugyanúgy magasodtak előttem. Szinte vártam, hogy felcsengjen a telefonfülke berregése. Felgyalogoltunk a fenti teraszhoz, oda, ahol a fém távcsövek állnak a város felé fordulva. Beálltam pontosan abba a szögbe, ahonnan Nino pásztázta Párizst a maszkos lányt keresve. Onnan fentről a város egyszerre tűnt végtelennek és mégis olyan intimnek, mintha csak egy óriási filmdíszlet lenne.
Lépésről lépésre az ikonikus körhinta felé. Ebben a pillanatban szinte hallottam a film zenéjét, és vártam, hogy megcsörrenjen a telefonfülke.
Pihenő a Sacré-Cœur bazilika előtti parkban, gyönyörű kilátással a monumentális épületre.
Párizsi hangulat a Sacré-Cœur melletti ikonikus, kétszintes körhintánál.
Nino nyomában a híres montmartre-i lépcsőkön. Szinte vártam, hogy feltűnjön a kék nyilak egyike a macskaköveken..
Klasszikus párizsi életérzés és hangulatos épületek a Montmartre negyed utcáin.
Érintettük a patinás Studio 28 művészmozit is (ahová a filmben Amélie is járt péntek esténként, hogy a sötétben vissza-visszanézzen a nézők arcára), sőt, még Collignon zöldségesüzletét is (Maison Collignon), ahol a mai napig ott virít az Amélie-plakát az ablakban.
A valóság és a mozi találkozása a Maison Collignon előtt, ahol életre kelnek a film felejthetetlen karakterei.
A legendás Maison Collignon zöldségesüzlet, ahol a filmbéli Amélie a friss fügéket válogatta.
Egy darabka filmtörténelem a Montmartre utcáin: az Amélie csodálatos élete eredeti plakátja és a bemutatóra emlékező újságcikkek gyűjteménye.
A történelmi Studio 28 művészmozi bejárata, ahol Amélie is szívesen töltötte a péntek estéit.
A Ciné-Balade csúcspontja: Amélie kávézója
A filmes séta utolsó, és számomra talán leginkább várt állomásaként beértünk Amélie kávézójába, a Café des Deux Moulins-ba (Két Malom Kávézó). Milyen zseniális lezárása volt ez a közös túrának!
Amikor beléptünk az ajtón, megcsapott a hamisítatlan párizsi kávéházi hangulat, keveredve a neonfények meleg, nosztalgikus ragyogásával.
Minden pontosan olyan volt, mint a filmvásznon: a jellegzetes íves bárpult, a fém kávégép, és a vörös kárpitozású boxok. Leültem az egyik kerek asztalhoz, és Juliette még egyszer utoljára felemelte a tabletet az asztal felett – rajta a pult mögül mosolygó Amélie-vel. Hirtelen teljesen összefolyt a múlt és a jelen, a fikció és a valóság.
A kultikus Café des Deux Moulins kávézó belseje, amely az Amélie csodálatos élete forgatási helyszíne volt.
Amélie karaktere köszönti a vendégeket a Montmartre leghíresebb filmes kávézójában.
A Café des Deux Moulins névadó szélmalom motívuma a kávézó bejáratánál.
A retro stílusú bárpult, amely hűen őrzi a filmbéli hangulatot.
Rendeltem egy kávét, és ahogy a kezembe fogtam a kis papírblokkot, azon kaptam magam, hogy mosolygok. Megcsináltam. Ott ültem, ahol ő. Nemcsak láttam a helyszíneket, de egy kicsit én magam is részévé váltam ennek a csodának. Itt köszöntem el Juliette-től, hálásan a rengeteg háttérinfóért és a felejthetetlen vizuális élményért.
Kripták a vashíd alatt: Egy váratlan, magányos felfedezés
Miután elköszöntem Juliette-től, úgy döntöttem, nem sietek sehova, hanem a saját ritmusomban kezdem el róni a Montmartre kanyargós utcáit. Céltalanul sétálgattam, amikor egyszer csak a Caulaincourt-hídon (Pont Caulaincourt) találtam magam. Ahogy áthaladtam rajta, a korlát felett önkéntelenül is áthajoltam, és a következő pillanatban elakadt a szavam.
A lábam alatt, egy egykori gipszbánya mélyedésében egy monumentális, csendes sírkert terült el: a Montmartre-i temető.
A látvány egészen szürreális és bizarr volt. Később utánaolvastam, és kiderült, hogy amikor a XIX. század végén a városvezetők fejleszteni akarták a negyed úthálózatát, a legpraktikusabb útvonal pont a temető felett vezetett. Hogy ne kelljen felszámolni a történelmi sírokat, egy zseniális, teljesen fémből készült hidat húzták fel föléjük 1888-ban. A híd hatalmas tartópillérei így ma is közvetlenül a XIX. signature kripták és családi mauzóleumok között állnak.
Lent, ebben a csendes völgyben a Montmartre igazi művészlelke nyugszik. Olyan nagyságok sírhelye ez, mint az impresszionista Edgar Degas, vagy maga a francia popikon, Dalida, akinek a házánál nem sokkal korábban jártam. Ahogy ott álltam a hídon, és a sírok között ólálkodó híres, gondozott kóbor macskákat figyeltem, a negyed kinti nyüzsgése kezdett teljesen elcsendesedni körülöttem – és ez a belső csend vezetett el végül a Sacré-Cœur-bazilika kapujáig is…
Találkozás egy régi ismerőssel a párizsi bazilika csendjében
Miután a filmes séta véget ért, a Sacré-Cœur-bazilika felé vettem az irányt. Immár egyedül, a saját ritmusomban léptem be a monumentális épület hűvös belső terébe. Ahogy a halk suttogások között sétáltam, egyszer csak megálltam Szent Rita oltáránál.
A torkomban lüktetett a szívem. Néhány éve ugyanis elzarándokoltam az olaszországi Casciába, hogy közvetlenül a szent sírjánál imádkozzak – egy olyan mély és meghatározó utazás volt ez, amit egy korábbi bejegyzésemben már megosztottam veletek (Assisi, ahol a csend beszélni kezd). Most pedig itt, Párizs legmagasabb pontján, teljesen egyedül és váratlanul újra szembejött velem. Olyan volt, mintha egy régi, kedves ismerőssel találkoztam volna egy idegen városban.
Megálltam, hálát adtam, imádkoztam, és abban a pár percben a Montmartre kinti nyüzsgése teljesen elcsendesedett körülöttem.
Összegzés: Miért kell néha elindulni?
Az Amélie csodálatos élete végigkísérte az én életemet is, de ez a nap kellett ahhoz, hogy a film elméleti bölcsessége valódi, hús-vér tapasztalattá váljon. Amélie története arra tanít, hogy ne legyünk tétlen szemlélői a saját életünknek.
Nem várhatunk arra, hogy valaki más fesse fel a kék nyilakat a macskakövekre, hogy vezessen minket, nekünk kell elindulnunk, nekünk kell mernünk belenézni a távcsőbe, és ha kell, nekünk kell „ellopnunk a saját kerti törpénket” – vagyis kiszakítanunk magunkat a komfortzónánkból, hogy végre világot lássunk.
Párizs harmadik napja sokkal több volt egy egyszerű városnézésnél. Egy gyerekkori álom, egy filmes rajongás és egy belső spirituális út gyönyörű találkozása, amit ezek a fényképek örökre megőriznek – de a lelkemben még mélyebb nyomot hagyott.
A Montmartre utcáin készült portréfotókat Hugo készítette rólam, akit az Airbnb Élmények segítségével találtam meg. A fotózást megtalálod az Airbnb Élmények között (Hugo fotózása), a munkáit pedig megnézheted az Instagramon is: @hugography_.
Ezeket is érdemes megnézni
Petit Trianon: Menedékkeresők Versailles-ban
Párizsban járt az ősz IV. rész
