Párizsban járt az ősz II. rész

Amikor a második nap reggelén elhúztam a függönyt a Saint-Ouen temetőre néző ablakom előtt, az éjszakai melankóliát azonnal felváltotta a felfedezés izgalma. Nem kellett messzire mennem a kezdéshez: a napot a közvetlen szomszédságomban elterülő, legendás Saint-Ouen bolhapiac antik kincsei és ódon illatai között indítottam.

Les Puces de Saint-Ouen

Saint-Ouen történelmileg egy munkásosztálybeli, ipari külváros (banlieue) Párizs északi kapujában. A negyed karakterét a mai napig a kettősség határozza meg. A Les Puces de Saint-Ouen a világ legnagyobb régiség- és bolhapiaca. Hivatalosan 1885-ben alapították. Ma egy különálló, labirintusszerű városnegyedet alkot Seine-Saint-Denis megyében. A 7 hektáros területen több mint 2000-3000 bejegyzett árus dolgozik. A piac valójában 11-12 önálló, zárt piac és az őket összekötő nyitott utcák hálózata. Minden egyes részpiacnak saját építészeti stílusa, hangulata és szigorú tematikája van.

Marché Vernaison: A legelső, 1920-ban alapított szervezett piac. Keskeny, borostyánnal benőtt, kanyargós sikátoraival ez őrizte meg leginkább a klasszikus, romantikus bolhapiaci hangulatot. Itt főként apró használati tárgyakat, játékokat, régi textileket és konyhai eszközöket találni.

Marché Paul Bert & Serpette: A divatdiktátorok és belsőépítészek törzshelye. Itt a 20. századi dizájnbútorok, a haute couture vintage ruhák, valamint a ritka művészeti alkotások dominálnak.

Marché Biron: Egy vörös szőnyeges, elegáns passzázs, ahol múzeumi minőségű, restaurált 18-19. századi bútorokat, hatalmas kristálycsillárokat és aranyozott órákat árulnak csillagászati összegekért. 

Marché Dauphine: Egy modern, fedett, kétszintes üvegcsarnok. Az alsó szinten régi könyvek, ritka térképek és metszetek találhatók, míg az emelet a popkultúráé: bakelitlemezek, retró plakátok és vintage képregények birodalma. Az udvarán áll egy ikonikus, futurisztikus sárga UFO-ház (Maison Futuro) is.

📜 Ady Endre nyomában: A 36-os szoba és a Rue de Constantinople titkai

Magamban persze mosolyogtam a helyzeten. Egy hónappal az érkezésem előtt ugyanis már megírtam nekik a hivatalos e-mailemet, reménykedve abban, hogy talán kapok egy kis betekintést a kulisszák mögé. Soraimban elmeséltem nekik, hogy nemzetünk egyik legzseniálisabb költője, Ady Endre mélyen kötődött az ő szállodájukhoz, amelyet abban az időben – 1904 és 1911 között – Grand Hotel de l’Europe-nak hívtak.

Leírtam, hogy a költő rendszeresen a harmadik emelet 36-os számú szobájában szállt meg, és megkérdeztem, hogy láthatnám-e ezt a szobát akár egyetlen pillanatra. Bár a postafiókomba végül nem érkezett válasz, ez a csend egy másodpercre sem tartott vissza. Tudtam, hogy Párizsban a zárt ajtókat nem gépeléssel, hanem személyes jelenléttel és szenvedéllyel kell megnyitni. Megigazítottam a svájcisapkámat, és határozott léptekkel benyitottam a szálloda üvegajtaján.

A hotelbe lépve azonnal megcsapott az enteriőr visszafogott, mégis rendkívül elegáns luxusa. A hallban a recepciós kedvesen fogadott. Odaléptem hozzá, és elmeséltem neki a küldetésemet: Magyarországról jöttem, és a nemzetünk egyik leghíresebb költője miatt vagyok itt. A reakciója minden várakozásomat felülmúlta. Azonnal megkért, hogy várjak egy pillanatot, és már hívta is a hotel menedzserét.

Nem telt bele néhány perc, és a szálloda menedzsere megérkezett a hallba, hogy üdvözöljön. Ő volt az, aki végül megadta a választ a levelemben feltett nagy kérdésre, még ha az egy pici csalódást is tartogatott számomra. Elmesélte, hogy a rekonstrukciók  során a hotel belső terei gyökeresen megváltoztak. Az a lakrész, ahol Ady és Léda egykor lakott, a századelőn még egy sokkal nagyobb, tágasabb, egybefüggő tér volt. A későbbi felújítások alkalmával ezt a hatalmas alapterületet több kisebb szobára tagolták és falazták fel, így a költő egykori menedéke jelenlegi formájában, az eredeti méreteivel már nem létezik.

Látva az arcomon átfutó pillanatnyi csalódottságot, a menedzser azonnal hozzátette: a költő szellemisége és öröksége számukra is rendkívül sokat jelent. Beljebb invitált és megkért, hogy fedezzem fel a hotel összes közös terét, fotózzak, és maradjak, ameddig csak szeretnék. Még egyszer, őszinte sajnálattal elnézést kért, amiért a levelemre nem érkezett válasz, de búcsúzóul elmosolyodott: „A lényeg az, hogy most itt van.”

Miután a menedzser magamra hagyott, elindultam az előtér felé, ahol a falon büszkén díszelgett a márvány emléktábla. Ahogy megálltam előtte, és elővettem az otthonról hozott fotómat, egy a hallban várakozó férfi vendég lépett oda hozzám. Vélhetően végighallgatta a menedzserrel folytatott beszélgetésemet, mert végtelenül illedelmesen, halk hangon megkérdezte tőlem: „Készíthetek egy közös fotót Önről és a híres költő Úrról?”

Meghatódva bólintottam. Ott, a távoli Párizs szívében egy idegen pillantása és kedvessége tette teljessé a zarándoklatomat. Beálltam a tábla elé, és büszkén  felmutattam az Ady-Léda portrét:

A falon lévő műalkotás egyébként önmagában is csodás darab: Deák Árpád szobrászművész finom bronz domborművét Ady születésének 131. évfordulójára Debrecen városa állíttatta, a Magyar Köztársaság párizsi Nagykövetsége és a Párizsi Magyar Intézet kezdeményezésére, a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ megbízásából.

Ahogy beljebb léptem a hotel belső tereibe, a folyosó végén egy egészen szürreális és letaglózó látvány fogadott. Az egyik sarokban, egy letisztult kis asztal és a plüss fotelek mögött, a teljes falfelületet Ady Endre monumentális portréja uralta.

 

Leültem az asztalhoz, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha megnyílt volna egy privát időkapszula. Az üresen álló székek, az asztalon lévő apró virágcsokor és Ady mindent látó szemei között olyan sűrű atmoszféra vibrált, amit semmilyen útikönyv nem képes visszaadni.

Ott ülve, a csendben szinte hallani véltem a sorokat, amelyeket talán épp ezen a folyosón sétálva fogalmazott meg, amikor a Szajna felé ballagott az őszi szélben:

„Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt.
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé.
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.”

Ebben a hotelsarokban Párizs nem egy idegen, rideg világ volt többé, hanem a legszemélyesebb magyar történelem és költészet.

Beljebb merészkedve feltárult előttem a hotel fenséges, üvegtetős központi szalonja is. Az egykori szálloda ma már a magát irodalmi szállóként hirdető Hôtel Littéraire Le Swann nevet viseli, és a tér minden porcikája a francia irodalom óriása, Marcel Proust előtt tiszteleg.

Itt ért egy egészen komikus kulturális félreértés is: a hotelben büszkén megemlítették nekem, hogy Proust és Ady annak idején jó barátok voltak itt. Belül jót mosolyogtam ezen az irodalmi legendán. Bár a sors fintora, hogy szinte pontosan egy időben koptatták Párizs aszfaltját, az irodalomtörténet szerint sosem ismerték egymást személyesen – Ady a füstös kávéházak és a bohém éjszakák világát falta, míg Proust ekkoriban már a parafával szigetelt szobája magányában alkotott. De a franciák romantikus vendégszeretetének jól állt ez a kis túlzás.

Mindenesetre a mintás tapéták és a fotelek között a francia nagyság mellett ott lebegett a mi költőnk egykori, viharos jelenléte is.

 

A legnagyobb és legmeglepőbb vizuális csavart azonban a hotel könyvtársarka tartogatta – és itt ért utol a sors legkülönösebb fintora. Ahogy közelebb léptem a súlyos fapolcokhoz, feltűnt, hogy egy korábban a falat díszítő, hatalmas posztert részben egyszerűen bepolcoztak. Bár az arcok a kötetek miatt részben takarásban voltak, a sötét háttérből elővillanó részletekből azonnal, döbbenten ismertem fel a valóságot: Ady mellett azon a falfelületen nem Léda, hanem Csinszka arca pihent.

Elképesztő és kissé ironikus pillanat volt. Ebben a szállodában, amely Ady és Léda viharos, szenvedélyes és mindent elsöprő párizsi szerelmének állít emléket, a modern dekoráció gyanútlanul a későbbi feleség, Csinszka portréját emelte a polcok mögé. A szavak mögött megbúvó alkotók és múzsák, akik szó szerint a könyveik mögül figyelik a látogatót…

---

🍃 Illúziók és mindennapi élet: A Parc Monceau

Amikor kiléptem a szálloda ajtaján a Rue de Constantinople aszfaltjára, nem akartam azonnal metróra szállni. Úgy éreztem, a hotelben belém ivódott Ady-féle őszi melankóliát valahol ki kell sétálnom magamból. Csupán néhány utcányit kellett gyalogolnom, hogy a nehéz bérházak fala egyszerre látványos, aranyozott vaskapukká szelídüljön: megérkeztem a Parc Monceau-ba.

Ez a park nem a versailles-i értelemben vett, katonásan megnyírt francia kert. Ez egy 18. századi angol-kínai stílusú oázis, amelyet alapítója, Chartres hercege az „illúziók földjének” tervezett.

Pontosan ebédidőben érkeztem, és a park pillanatok alatt megtelt élettel. A környékbeli irodákból és elegáns bankokból szó szerint kiözönlöttek a párizsiak: a zöld fém székeken és a padokon mindenütt papírzacskóból baguette-szendvicset majszoló, salátázó vagy éppen sietős presszókávét kortyolgáló emberek ültek. Míg a fák alatti ösvényeken elszánt kocogók és sportolók cikáztak át a tömegen, addig a pázsit szélén a fűben ülve beszélgettek a helyiek, kihasználva a napközbeni pihenőidőt.

A fák közül hirtelen egy korinthoszi oszlopsorral körbevett, békés vízfelület bukkant elő. Ez a Naumachia medence. Megálltam a park jellegzetes, sötétzöld vaskorlátja mellett, miközben egy helyi galamb flegmán méregetett.

A vízparton álló kőpillérek nem modern utánzatok, hanem valódi, 16. századi királyi relikviák Catherine de’ Medici megboldogult korszakából. Ami azonban igazán megfogott, az a szándékos pusztulás esztétikája volt. Az előtérben letört, csonka oszlopdarabok meredtek ki a földben. A 18. századi tervezők direkt így rendezték be a teret, hogy az elmúlás romantikus érzetét keltsék a látogatóban. A vízfelszínen sűrűn lebegő, barna és sárga őszi levelek szőnyege és az oszlopok tükröződése olyan festői textúrát alkotott, amiért Claude Monet is rajongott, amikor sorozatot festett erről a kertről.

Pár lépéssel odébb egy finom vonalvezetésű, téglából és faragott kőbálványokból álló íves híd keresztezte a mesterséges patakot. Egy velencei híd másolata a párizsi nagypolgári negyed közepén.

Mielőtt elhagytam volna ezt a zöld szigetet, a bokrok sűrűjében egy patinás, zöldes bronz emléktáblára bukkantam. Nem mindennapi repüléstörténeti mementó ez: pontosan ezen a helyen ért földet 1797. október 22-én André-Jacques Garnerin, aki egy hidrogénballonból, 1000 méteres magasságban kivágva magát, végrehajtotta a világ első sikeres, merev váz nélküli ejtőernyős ugrását.

A park kijárata felé sétálva, a fák lombjai között bújt meg a Manège Jules Verne, a park ikonikus körhintája. A klasszikus falovak helyett itt a gyerekek stílusosan Nemo kapitány kék-bronz Nautilus tengeralattjárójába, hőlégballonokba vagy gőzmeghajtású kisautókba ülhetnek be, miközben a tetőpanelekről kézzel festett Verne-regények jelenetei elevenednek meg.

---

🤟 Hangtalan vallomások: A Szeretlek-fal titka

A Parc Monceau mesevilága után ideje volt elindulni a fanyar, modern Párizs és a művészvilág felé. Metróra szálltam, és a Montmartre felé vettem az irányt. Mielőtt azonban teljesen elmerültem volna a negyed indusztriális kiállítótereiben, tettem egy kis kitérőt a Place des Abbesses felé. Tudtam, hogy a Square Jehan Rictus nevű kis, védett park falai között egy olyan modern műalkotás bújik meg, amely az egész világ szeretetét hivatott egyetlen pontba sűríteni: a Szeretlek-fal (Le mur des je t’aime).

Amikor megálltam a 40 négyzetméteres, mélykék lávakő csempékből álló fal előtt, azonnal beszippantott a felülete. Frédéric Baron és Claire Kito több mint 250 nyelven és dialektusban írták fel ide a világ legszebb vallomását. A csempék között elszórtan felbukkanó élénkvörös foltok – amelyek egy összetört szív szilánkjait jelképezik – arra emlékeztetnek, hogy a nyelvi és kulturális határok sokszor elválasztanak minket, de ez a fal megpróbálja újra összeragasztani a darabkákat.

Elkezdtem pásztázni és a sötétkék rengetegben egyszer csak ismerősen csillant meg egy kézírás: „Szeretlek”. Ott állt a mi anyanyelvünk is, büszkén és tisztán a világ nyelvei között.

A legnagyobb, szinte sorsszerű libabőrt azonban a fal bal szélén lévő egyik részlet okozta. Az írott szavak mellett ugyanis a falon vonalas rajzként, vizuálisan is szerepel a „Szeretlek” szó – jelnyelven ábrázolva. Az ILY (I Love You) egyetemes kézjele, a felemelt mutató-, kis- és hüvelykujj szimbóluma csendesen, hang nélkül is hirdeti a fal üzenetét.

 

Ez a részlet számomra egészen mély, személyes jelentéssel bírt: pontosan abban az évben jártam itt, amikor magam is jelnyelvet tanultam. Hihetetlen és megható pillanat volt, amikor a sors a világ másik felén, a párizsi művésznegyed közepén kapcsolta össze a saját életem akkori fejezetét a fal csendes, vizuális üzenetével. A kék csempék előtt állva éreztem meg igazán, hogy a kommunikáció legmélyebb formáihoz néha egyetlen hangra sincs szükség.

---

🎨 Underground és ipari romantika: Halle Saint-Pierre

Ezzel a meleg, belső élménnyel a lelkemben sétáltam tovább a Montmartre dombja alatt, alig egy utcányira a turisták hömpölygő áradatától, amíg rá nem találtam a napom másik nagy építészeti oázisára, a Halle Saint-Pierre-re.

Az épületbe botolva azonnal elfogott az indusztriális nosztalgia. Ez a nyers vasöntvényekből, téglából és monumentális üvegfelületekből álló egykori piaccsarnok a 19. századi balti mérnöki iskola tiszta lenyomata.

Ahogy a bejárat felett lengő bohém transzparensek is hirdették, a falak között ma már nem húst és zöldséget árulnak. Belépve a térbe lenyűgözött a monumentalitás. A finom ívű, zöldeskék vaspillérek büszkén tartják a magas fagerendás mennyezetet, miközben a hatalmas, íves üvegablakokon át közvetlenül a Montmartre domboldalának buja zöldje köszön be a polgári térbe.

Ez a hely egyszerre múzeum, egy zseniális művészeti könyvesbolt és egy csendes kávézó. Az asztalokon és a polcokon olyan független grafikai albumok és ritkaságok sorakoznak, amelyeket sehol máshol nem találni a városban. Az egyik asztalon akadt meg a szemem egy csodálatos, nagyméretű köteten: az Insectarium-on, amelyet Emily Carter hipnotikus, viktoriánus rézkarcokat idéző, ékszerszerű rovarrajzai díszítettek, Dave Goulson professzor lenyűgöző soraival.

Leültem a könyvesbolt melletti kis kávézósarokba, ittam egy eszpresszót, a magasból belógatott szürreális grafikák alatt a helyiek halkan lapozgatták a frissen vett köteteket. Miközben kint a Sacré-Cœur lépcsőin ezrek hömpölyögtek, itt bent, a fémoszlopok és a könyvhegyek között tökéletes csend és művészeti béke honolt.

---

🧳 Éjszakai időkapszula a déli bázison

Mire kijöttem a Halle Saint-Pierre kiállítótermeiből, Párizs felett már nehéz, kora délutáni szürkeség ült. Nem akartam megvárni az esti csúcsforgalmat, így metróra szálltam, hogy átvágva a városon végre elfoglaljam a második, déli külvárosi bázisomat. Korán, délután 5 óra körül már meg is érkeztem Arcueilbe. A lábamban lévő kilométerek és a nap sűrű, vizuális élményei után a szobám csendjében már csak egyetlen dologra vágytam: hogy végleg elmerüljek abban a Párizsban, amelyért útra keltem.

Pontosabban: még egy dologra vágytam. Otthon, a saját lakásomban nincs kádam, így amikor az arcueili bázisomat kerestem, kifejezetten egy olyan apartmanra esett a választásom, ahol a fürdőszoba központi eleme egy hívogató, fenséges kád volt. Már előre láttam magam, ahogy a sűrű múltidézésben elfáradt tagjaimat egy forró, habos fürdőben áztatom ki, miközben kint lassan sötétedni kezd.

A megérkezésem után a szállásadó átküldte a lakáshasználati instrukciókat, amelyben hidegvérrel közölte a szürreális tényt: a kádas lakásban kizárólag zuhanyozni tudok, mert a kád dugóját ő maga elvitte. A magyarázat: egyszerűen nem szereti, ha a vendégek használják a kádját. Ott ültem a kád szélén és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

Így végül a habfürdős romantika elmaradt, de Párizsban az ember hamar megtanulja elengedni a kontrollt. Egy gyors zuhany után, a kád-drámán magamban jót mosolyogva fészkeltem be magam a szobába, és az előttem álló csendes órákban elővettem a nap folyamán beszerzett kincsemet, az 1900 – 100 photos de légende című fotóalbumot.

Ahogy a borítóján lévő, századeleji elegáns alakokat néztem, akik a Diadalív magasságából tekintenek le a sugárutak végtelen sűrűjére, rájöttem, hogy ez a második nap egyetlen hatalmas, analóg időutazás volt. Saint-Ouen porától és a narancssárga űrhajótól kezdve, Ady és Léda eldugott hotelszobáján át, a Parc Monceau-ban megbúvó 18. századi ejtőernyős emlékműig, a Szeretlek-fal néma üzenetéig és a Montmartre nyers művészetéig a város folyamatosan a múlt rétegeit mutatta meg nekem.

---

Ha tetszett a bejegyzés, mindenképp olvasd el a sorozat első epizódját is, a Párizsban járt az ősz I. részt,