Georgia krónikái I. rész – Tbiliszi ezerarcú és végtelenül szerethető világa
Eredetileg Közép-Ázsia felé kacsingattam, és komolyan terítéken volt egy Üzbegisztán–Türkmenisztán körút. Azonban a meteorológiai adatokat látva gyorsan lemondtam róluk: a sivatagi, 40-45 fokos aszaló melegben az utazás számomra inkább lett volna túlélőtúra, mintsem élvezet. Így esett a választásom június végén Georgiára (és egy nagyobb, határon átnyúló kitérő erejéig Örményországra). A Kaukázus hűvösebb hegyvidéki levegője és a kellemesebb klíma tökéletes menedéket ígértek.
Tartalomjegyzék
elrejt
Georgia – vagy ahogy sokan ismerik, Grúzia – az a hely, ahol Európa és Ázsia egy olyan kaotikus, vibráló és végtelenül szerethető kulturális koktéllá keveredik, amihez foghatót sehol máshol nem találni a világon.
Igen, hivatalosan már Georgia, és nem Grúzia, miután a tbiliszi kormány kérésére a magyar diplomácia is átállt a latin verzióra, végleg elhagyva a szovjet áthallású Grúzia nevet.
A grúzok valójában egyik nevet sem használják otthon. Saját országukat Sakartvelo (سაქართველო) néven nevezik, magukat kartveleknek, a nyelvüket pedig kartulinak hívják. (Az írásjelekről és ábécéről még lesz szó a későbbiekben).
Georgia földrajzilag ázsiai, de lélekben, kultúrában – és a minden sarkon lobogó kék zászlók alapján – inkább európai ország. Ez az az ország, ahol az ősi ortodox kolostorok mögött hatezer méteres, hófödte kaukázusi csúcsok karcolják az eget, ahol a vendégszeretet szent törvény, és ahol a borászatnak nyolcezer éves (!) múltja van.
A beszámolóm első fejezete pedig nem is kezdődhetne máshol, mint a fővárosban, Tbilisziben, a Kaukázus eklektikus szívében. Hogy el tudjátok helyezni a térképen a méreteit: Tbiliszi lakossága jelenleg szűk 1,3 millió fő, ami meglepően közel áll Budapest 1,6 milliós állandó lakosságához. Ami viszont a kiterjedését illeti, Tbiliszi városa nagyjából 726 négyzetkilométeren terül el, így jóval szellősebben és tágasabban fekszik, mint a mindössze 525 négyzetkilométeres magyar főváros.
🛣️ Mit keres George W. Bush Georgiában?
A kaland az AJet fedélzetén indult. Egy isztambuli átszállást követően végül a menetrendnek megfelelően, de a fáradtságtól kissé kómásan, hajnali 1 óra után szálltam le Tbiliszi repülőterén. Az előre megrendelt transzfer sofőrje már várt a terminálnál, és az üres, éjszakai utakon mindössze 20 perc alatt beértünk a városközpontba.
Bár a koromsötét éjszakában az ablakon kitekintve nem sokat láttam, a rákövetkező napok során, amikor a kisbuszokkal elhagytam vagy megközelítettem a fővárost, azonnal szembejött velem Tbiliszi egyik legfurcsább abszurd geopolitikai sajátossága. A repülőtérről a belvárosba vezető főutat ugyanis nem másról, mint George W. Bushról nevezték el. Az út szélén egy monumentális, rozsdásított hatású fém emléktábla hirdeti a George W. Bush St. nevet, az egykori amerikai elnök stilizált portréjával és grúz felirattal.
Bush volt az első amerikai elnök, aki 2005-ben Georgiába látogatott. A helyiek a támogatás iránti hálájukból azonnal utcát neveztek el róla.
Amikor Miheil Szaakasvili grúz elnök egy autentikus Óvárosi étteremben látta vendégül Busht, az amerikai Secret Service (Titkosszolgálat) paranoiája a tetőfokára hágott. Az elnöki biztonsági protokoll miatt Bush semmit sem ehetett volna, amit nem az elnöki stáb készít. Hogy elkerüljék a diplomáciai sértődést a grúzok híres, roskadásig pakolt asztalaival szemben, az amerikai ügynökök fogták magukat, és beöltöztek grúz pincérnek. A fülhallgatós, kigyúrt titkosügynökök kötényt húztak, és ők maguk szolgálták fel a khachapurit és a grúz vörösbort az elnöki asztalhoz, miközben a helyi személyzet döbbenten figyelte őket.
Bush – aki közismert volt a közvetlen, néha kifejezetten laza és ugratós stílusáról – a vacsora egy pontján jóízűen falatozott a grúz finomságokból. Amikor az egyik fehér inges, kötényes „grúz pincér” odalépett hozzá, hogy utántöltse a poharát vagy elvigye a tányérját, az elnök hirtelen felnézett rá, mélyen a szemébe nézett, és a sajátos texasi kiejtésével, komoly arccal megszólította:
„Maga valahogy nem tűnik grúznak, fiam.”
Az ügynöknek természetesen a szeme se rebbent, rezignáltan folytatta a felszolgálást, de a grúz delegáció tagjai nem győzték visszafojtani a nevetést. Zseniális sztori!
…
A taxi végül lefékezett a szállásom előtt. A választásom az autentikus Tiflis Inn Hotelre esett, ami a következő hat éjszakára a fix bázisom és a menedékem lett.
A hotelbe belépve egy kissé fáradt recepciós fiú fogadott, átadta a kulcsot a Kokhta (grúzul: „bájos, ízléses”) névre keresztelt szobámhoz, és jelezte, hogy a reggeli 8-tól van. Mint később kiderült, a GetYourGuide-on előre lefoglalt, korai indulású napi túráim miatt a következő napokban én bizony nem sokat fogok itt komótosan reggelizgetni… Az első reggelen viszont még nem volt miért rohannom. A hotel közösségi helyisége és étkezője zseniális, úri, békebeli grúz atmoszférát árasztott a falon függő antik órákkal és a monumentális faragott tálalószekrénnyel.
🏨 Amikor a belső terek is mesélnek
Az épület folyosóira kilépve az ember azonnal megérti, miért éri meg elkerülni a személytelen luxushoteleket. A falak mélykék, texturált vakolatot kaptak, ami csodás kontrasztot alkot a robusztus, mívesen faragott sötétbarna faajtókkal. A folyosó végén egy hatalmas, szegecses, türkizkék kétszárnyú kapu zárja a teret, ami felett egy békebeli, antik óra ketyeg.
A szobám leginkább lenyűgöző részlete a fal volt, amelyet apró, keretezett portrék borítottak. Közelebb lépve hozzájuk látszott, hogy nem egyszerű díszek: mindegyik kép Georgia egy-egy történelmi régiójának tradicionális népviseletét mutatja be. A szoba igazi különlegessége a hatalmas belmagasság és a galériás kialakítás volt. Az ágy mellett egy masszív, sötét falépcső vezetett fel a magasba. A Tiflis Innben a szobáknak nemcsak számaik, hanem egyéni karakterük és nevük is van. Az ajtómon a míves, sárgaréz 3-as szám alatt egy cirádás tábla hirdette a birodalmam nevét: Kokhta, azaz „csinos”, „ízléses”, „bájos”.
🐕 Kutyavilág: Jólét napközben, cirkusz éjszaka
Az első napomon, ahogy elhagytam a szállást, azonnal szembesültem Tbiliszi egyik legmeghatározóbb jelenségével: a kóbor kutyákkal. A korábbi isztambuli látogatásaim jó összehasonlítási alapnak bizonyultak. A török metropolisz henyélő, enervált és végtelenül lusta ebeivel szemben a tbiliszi kutyák elképesztően aktívak és éberek. Látszik, hogy alapvetően nagyon jól bánnak velük: mindegyik fülben ott virít az állatvédelmi regisztrációt jelző biléta és kifejezetten jó húsban vannak.
Itt a kutyák rendszeresen falkákba verődtek, és valóságos vadászatokat rendeztek: amint feltűnt egy motoros vagy egy biciklis, az egész falka eszeveszett csaholással vette őket üldözőbe. Olykor engem is bemértek maguknak, nem egyszer fordult elő, hogy agresszíven megugattak, és erélyesen rájuk kellett szólnom, hogy tudatosítsam bennük, nem leszek vacsora.
Bár a szállás vizuálisan egy csoda volt, a falak hangszigetelése sajnos hagyott kívánnivalót maga után. A kutyák pedig pont az ablakom alatt rendezték meg az éjszakai műszakot: az egész éjjel tartó vonyítás, verekedés és területvédő cirkusz miatt finoman szólva is rosszul aludtam.
⛰️⛰️⛰️
🧺 Offline bolyongás és a tbiliszi „Kazinczy utca”
Nyakamba vettem hát a várost. Szándékosan nem terveztem semmilyen fix programot, csak fel akartam venni a város ritmusát. A technika ördöge persze azonnal közbeszólt: hiába vettem előre a Revoluton e-SIM kártyát, a mobilnet az istennek sem akart működni. Így maradt a jó öreg, előre letöltött offline térkép és a megérzéseim. Utólag egyáltalán nem bánom, mert a céltalan séták hozták a legjobb élményeket. Ráadásul az időjárás azonnal igazolta a döntésemet: miközben otthon tombolt a nyári hőség, Tbiliszi kellemes, szeles, napsütéses idővel fogadott. Sokkal jobb volt a klíma, mint Magyarországon – a menekülési tervem tökéletesen bevált!
Kilépve a hotelből az első utam a híres bolhapiac, a Dry Bridge Market felé vezetett. Ez a hely egy valóságos időutazás és a retró rajongók mekkája! A fák árnyékában, a járdák szélén mindenhol árusok bukkantak fel. Az egyik sarkon egy szétnyitott, régi pianínó állt a szabad ég alatt, pár méterrel arrébb pedig helyi férfiak gyűltek össze egy komoly, szabadtéri sakkpartira, régi fa bábukkal.
Elképesztő volt látni a felhozatal eklektikáját: a standokon egymás mellett sorakoztak a bizarr szovjet relikviák és Sztálin-szobrok (ami itt, a diktátor szülőhazájában fura módon még mindig komoly piaccal bír), a nehéz, bozontos kaukázusi szőrös fejfedők, valamint a tipikus, kézzel készített grúz gyapjú kelmék, vastag mellények és színes zoknik. Minden sarkon felbukkantak az ország nemzeti gyümölcsét idéző, gyönyörű gránátalmás dekorációk és kerámiák is. Az egyik árus egy komplett kék kisteherautó platóját változtatta mozgó üzletté, ahonnan színes kaukázusi szőnyegek lógtak le.
A környék sikátorai egy az egyben a budapesti zsidónegyed, a Kazinczy utca és a Szimpla kert környékének a hangulatát árasztották: vibráló, eklektikus, kicsit bohém, romos és elképesztően otthonos. Tbiliszi építészete első látásra sokaknak elhanyagoltnak vagy düledezőnek tűnhet, de én az első perctől kezdve imádtam ezt a nyers őszinteséget. A házak elképesztően részletgazdagok, és lépten-nyomon olyan rejtett gyöngyszemekbe botlik az ember, amik teljesen átértelmezik a „romos” fogalmát.
Pár utcával arrébb egy egészen más, monumentális bérház kapujába botlottam, ahol két hatalmas, kőből faragott atlasz-szobor tartotta a vállán az erkélyt – tiszta Monarchia-béli hangulat, mégis hamisítatlanul kaukázusi környezetben.
Délutánra darabonként raktam össze magamban ennek a lenyűgöző fővárosnak a mozaikját. Sétáltam a zöldellő, árnyas parkokban, figyeltem az utcákon cirkáló régi és új autók keveredését, és hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
⛰️⛰️⛰️
🎭 A ferde torony, a marionettek és a rejtélyes újságlap
Az Óvárosban áll Rezo Gabriadze, a világhírű grúz rendező és képzőművész marionettszínházának ferde Óratornya. Olyan, mintha egy Disney-filmből lépett volna elő: egymásra pakolt téglák, kaotikus formák, egy fura vastartó oszlop, az oldalán egy hatalmas, festett kakukkos órával.
Bár az első alkalommal csak napközben látogattam meg a tornyot, egy későbbi napon elhatároztam, hogy működés közben is látni akarom a híres bábjátékot, ami mindössze naponta kétszer – délben és este pontosan 7 órakor – kel életre.
Azon a bizonyos napon egy kimerítő, egész napos kaukázusi borkóstolón és borvidéktúrán voltam túl. Mire a kisbuszunk visszaért Tbiliszibe, már hullafáradt, koszos és elcsigázott voltam, de az időzítés tökéletesnek tűnt: pár perccel hét óra előtt ott álltam a színház előtti pici téren. Kikapcsolt aggyal szuggeráltam a tornyot a tömegben.
Ekkor hirtelen odalépett hozzám egy helyi fiú, és szó nélkül a kezembe nyomott egy megsárgult, barnított újságlapot. Ránéztem, és teljesen összezavarodtam: a „Celebrities were Filmed in Tbilisi” főcímmel nyomott napilap legfelső képén én magam szerepeltem – tűpontosan megörökítve abban a pillanatban, ahogy hátizsákkal a vállamon, totálisan elcsigázva és fáradtan várom a hetet ütő órát.
– Tedd el! – mondta a fiú.
Gyanakvó kelet-európaiként ridegen visszaszóltam:
– Ugye tudod, hogy én ezt nem kértem, és nem fogok érte fizetni?
A srác elmosolyodott, megrázta a fejét, és csak annyit mondott:
– Emlék Tbilisziből.
Azzal megfordult és eltűnt a tömegben. A következő pillanatban a torony harangja megkondult, és működésbe lépett az óraszerkezet. A torony tetején kinyílt a kis ajtó, egy arany szárnyú angyal lépett elő, hogy megüsse a harangot, alatta pedig megindult a marionett-bábuk mechanikus, gyönyörű tánca, ami az élet körforgását meséli el.
Ott álltam a tömegben, a kezemben a saját magamról készült, megsárgult újságlapra nézve és a fejem felett zenélő bábokra pillantva azt éreztem, hogy Tbiliszi egy élő, lélegző színdarab, aminek ma este valahogy én is a részévé váltam.
⛰️⛰️⛰️
⛪ Kávéházi romantika & ősi misztikum
A spirituális Tbiliszit a sötét, füstös ortodox templomokban találtam meg. Belépve azonnal megcsapott a nehéz tömjénillat és a viaszgyertyák melege. A belső teret szinte teljesen sötétség borította, amit csak a pislákoló gyertyák fénysugarai törtek meg, megvilágítva az ősi freskókat és szentképeket. Itt a nők kendőt hordanak, ami a grúz ortodox vallás mélyen gyökerező hagyományaira utal.
A sok gyaloglás után rám fért egy kis pihenő. A templommal szemben találtam egy imádnivaló, elképesztően hangulatos kávézót. A belső tér századfordulós hangulatot árasztott: meleg fényű, rojtos ernyőjű asztali lámpák, nehéz bársonyszékek, régi faliórák és patinás, virágmintás porceláncsészék vártak. Tökéletes menedék volt.
👗 Miért van ennyi menyasszonyi ruha üzlet Tbilisziben?
Ha végigsétálsz az Óvároson, szinte minden második kirakatból habos-babos esküvői ruhák bámulnak rád. Nem puszta véletlen, mögötte kőkemény grúz valóság áll:
- Élő fotóstúdió: Tbiliszi faragott fateraszai és erődjei az esküvői fotósok mekkái, a szalonok pedig pont a legjobb helyszínek mellé települtek.
- Vallási szigor: Az ortodox templomi esküvő itt kötelező és szent, a szigorú öltözködési kód (fedett vállak, dekoltázsmentes, monumentális fazonok) pedig hatalmas iparágat termelt ki.
-
Gigantikus lagzik: Egy átlagos grúz esküvő 200–500 főnél kezdődik. A házasodás presztízskérdés, a családok elképesztő összegeket költenek a külsőségekre.
-
A kaukázusi Las Vegas: Georgia a nemzetközi esküvői turizmus központja. A külföldieknek nulla a bürokrácia, 2-3 nap alatt mindent elintézhetnek, így a ruhát is helyben, a reptérről beérve bérlik ki.
- Sétám során hirtelen egy olyan monumentális épület előtt találtam magam, amelynek a teljes homlokzatát egy elképesztő, absztrakt, ezer színben pompázó fém- és kerámiaszobor borította. Ez a monumentális alkotás a szovjet-modernizmus zseniális példája – az ember percekig csak áll előtte a kék ég alatt, és próbálja értelmezni a formák kavalkádját.
⛰️⛰️⛰️
👨🍳 A mentőöv: A drámakirálynő és a gerendák titka
A nagy offline bolyongásnak és a folyamatos fotózásnak meglett a böjtje: a telefonom teljesen lemerült. A kábelt ugyan elhoztam, de a powerbankot a szálláson felejtettem. Mivel a tájékozódóképességem nem a legjobb, és az utat csak nagyjából jegyeztem meg – tudtam, hogy valamelyik hídon átjöttem, de sokat kavarogtam –, kissé tanácstalanul indultam el. Jó 30-40 perce sétálhattam már tikkadtan és elveszetten, amikor hirtelen megpillantottam egy ismerős zongorát, rajta egy békésen alvó macskával. Erre a pontra szerencsére emlékeztem az odaútról!
A zongora melletti kapun belépve egy elképesztő, rejtett oázis tárult elém buja zöld növényekkel, fokhagymafüzérekkel és a háttérben egy mogzó Mona Lisa portréval. Holt időszakban érkeztem, a hely egészen csendes és üres volt, az udvar első felében is csak egyetlen párocska üldögélt.
Bentebb sétáltam, ahol a sarokban, egy padon egy helyinek tűnő férfi nyomkodta a telefonját. Kedvesen köszönt, a pincér pedig azonnal üdvözölt. Az első dolgom az volt, hogy megkértem: tegye fel a pult mögé tölteni a telefonomat, majd a segítségét kértem a rendelésben. Végül egy bárányhússal töltött, ropogós, krokettszerű golyókból és friss salátából álló fogásra esett a választásom. Rövid idő múlva ki is hozták az ételt, ami egyszerűen remekül nézett ki, az aranybarna golyók egy gazdag salátaágyon pihentek, apró gránátalmaszemekkel a tetejükön.
Miközben jóízűen falatoztam, hirtelen egy kétségbeesett macskanyávogás törte meg a helyiség csendjét. A zegzugos fagerendás tetőszerkezet miatt a hang felerősödve visszhangzott az üres térben. Erre az addig csendesen üldögélő férfi azonnal felpattant, és láthatóan bosszúsan ugrasztotta a pincéreket: fogalmuk sem volt, honnan jön a hang, és attól tartott, valahová bezártak egy állatot. A hang újra felcsendült – és ekkor a magasba nézve, az egyik fagerendán egyensúlyozva megpillantottam egy riadt kismacskát. Azonnal megérkezett a mentőcsapat: beszéltek hozzá, ciccegtek neki, söprűvel próbálták bűvölni és biztonságban leszedni a cicát, nehogy leessen. A mentőakció azonban kudarcba fulladt, a kismacska ismét elbújt a gerendák között.
Mivel a telefonom már kapott némi életet, visszakértem a pultból és elindultam körülnézni. Először egy hatalmas, professzionális látványkonyhába vezetett, ahol a pincér büszkén megjegyezte: „A Séf Úr itt szokta tartani az oktatásokat.” Ezután felmentünk a felső szintre, ahol egy egészen elképesztő, üvegház-hatású, valódi oázisszerű vendégtér tárult elém. A mennyezeti rácsokról buján omlottak le a zöld növények indái, a hatalmas ablakokon át dőlt be a természetes fény, a sarokban pedig egy patinás kis vaskályha állt.
Amikor leértünk, odaléptem a férfihoz és elmondtam neki, mennyire egyedi ez a hely, és igazán büszke lehet rá. Őszintén bevallottam neki, hogy fogalmam sem volt az étterem létezéséről: csak a zongora, a macska és a lemerült telefonom miatt keveredtem be. Ebben a pillanatban, mintha csak végszóra érkezne, peckesen besétált egy gyönyörű, dundi és rendkívül elegáns macska. A férfi elmosolyodott: „Na, itt van Lola, a drámakirálynő!” Mint kiderült, Lola a hely saját védjegyévé avanzsált háziasszonya, aki szívből utálja a konkurenciát. Ezért is volt olyan fontos a pincéreknek a gerendán ragadt kiscica megmentése: szerették volna még azelőtt leszedni, hogy Lolával összefutna. Lola ott ült a fapult mellett, és méltóságteljesen elfordította a fejét.
A férfi ezután érdeklődve megkérdezte, hogy ez az első alkalmam-e a városban, és honnan jöttem. Mikor mondtam, hogy Magyarországról, bólintott, megjegyezte, hogy szerencsém van a kellemes júniusi időjárással, és azt kívánta, leljem örömömet Tbilisziben, és élvezzem az ittlétem minden percét. Kedvesen elbúcsúztunk.
⛰️⛰️⛰️
🕵️ A nagy leleplezés: Kivel is beszélgettem valójában?
Amikor este visszaértem a szállásra, és a működő wifi mellett végre rákerestem a Chveni étteremre. Kiderült, hogy az a közvetlen, barátságos férfi, akivel a gerendán ragadt kismacskán izgultunk, nem más volt, mint Guram Baghdoshvili!
Igen, az a Guram Baghdoshvili, aki Georgia legünnepeltebb sztárséfje, a francia Gault&Millau gasztrokalauz szerint az „Év Séfje”, a grúz MasterChef televíziós arca, és aki nemrégiben a Netflix „Somebody Feed Phil” című műsorában kalauzolta a stábot. Ott álltam a lemerült telefonommal, tikkadtan a sikeres eltévedésem után, és az ország legikonikusabb gasztro-arcával csevegtem, miközben a pincérek söprűnyéllel bűvöltek egy kiscicát a feje felett.
Ez a hihetetlen, véletlen kaland és a hamisítatlan vendégszeretet végleg bebizonyította számomra: Tbilisziben a legjobb dolgok akkor történnek, ha eltévedsz. Az estét már a szállásom közelében, elégedetten zártam néhány gőzölgő hinkalival és egy pohár grúz vörösborral. A pihenésnek azonban vége, mert a következő részben már korán kell kelnünk: indul az első GetYourGuide-os csillagtúra a Kaukázus szívébe!
Egy nagyon jó kis Guram Bagdosvilivel készült interjút olvashattok ide kattintva, a FEAST oldalán.
Ezt a bejegyzést egy olyan zenével zárom, ami lépten-nyomon végigkísérte a georgiai utazásomat: taxikban, túrabuszokban, éttermekben… első pillanattól fogva szerelem volt.
A dalszöveg:
- A múlt dicsérete: Arról, hogy a grúzok hajlamosak folyton a dicső múltba révedni és abból élni.
- A jelen vitái: Bemutatja, hogy a helyiek állandóan vitatkoznak egymással a jelen dolgairól, és az ország politikailag megosztott.
- A jövő reménye: A dal végkicsengése mégis a reményé: hisznek egy jobb, közös jövőben.
- A refrén ereje: A refrénben egyre hangosabban skandálják, hogy „Sakartveloa!” („Ez Georgia!”). Ez azt üzeni: minden hibájával, belső vitájával és nehézségével együtt ez az ő imádott hazájuk, ami összeköti őket.
Hallgassátok, szeressétek és tartsatok velem a következő részben is, amelyben elhagyjuk a fővárost és a Kakheti borvidék felé vesszük az irányt!
Tbiliszi házai elképesztően részletgazdagok, és a nyers, patinás építészetükkel teljesen átértelmezik a romos fogalmát.
Visszapillantás a fővárosra: Tbiliszi határát jelző közúti tábla a kaukázusi túrák kezdetén.
Nyakamba vettem a várost, hogy céltalan sétákkal szívjam magamba Tbiliszi egyedi ritmusát és hangulatát.
Tbiliszi utcáin a modern hirdetések helyett sokszor monumentális művészeti alkotások és klasszikus festmények plakátjai jönnek szembe.
Az Abanotubani negyed egyik legromantikusabb szeglete a lakatokkal díszített híddal, háttérben a híres kénes fürdők jellegzetes téglaépületeivel
Egy szív alakba rendezett lakathalom az óvárosi híd korlátján, háttérben a kénes fürdők melletti romantikus kanyonvölggyel.
Az ikonikus Kék Fürdő (Orbeliani) lenyűgöző, perzsa stílusú mozaikhomlokzata az Abanotubani negyed szívében.
Maximális békesség: egy helyi eb sziesztázik az Abanotubani negyed egyik díszes bejáratánál. Vélhetően az éjszakai műszak fárasztotta így ki.
Tbiliszi nyers őszintesége: a sötét kapualjak és átjárók szinte mindig egy fényes, titkos belső udvarra vezetnek.
Miniatűr történelem: kézzel készített, hagyományos kaukázusi népviseletet viselő babák sorakoznak az Óvárosban.
Tbiliszi igazi uralkodói: egy békésen sziesztázó kaukázusi tarka macska a város feletti kilátópontnál.
A kőkemény valóság: politikai állásfoglalást hirdető matrica a Chveni étterem zöld kapuján, amely emlékeztet az ország húsz százalékának orosz megszállására.
Időutazás a részletekben: egy patinás, szovjet érából származó tárcsás fali telefon a Chveni étterem egyedi dekorációjaként.
A kapun belépve egy elképesztő, rejtett oázis tárult elém szovjet retró bútorokkal, dús zöld növényekkel és patinás dekorációs elemekkel.
Tbiliszi életérzés egyetlen mondatban az itallapon: „Idd meg a kávéd, odakint úgyis káosz van.”
Még az étlap is művészet: a Chveni zseniális, kézzel rajzolt illusztrációkkal díszített menüje.
Tbiliszi aluljárói valóságos ingyenes galériák, ahol lépten-nyomon látványos falfestményekbe botlik az ember.
A múlt kézzelfogható darabjai: évszázados, cirill és grúz feliratos sírkövek Tbiliszi ortodox templomainak padlóján.
Kézműves bábok kaukázusi szőrmesapkában és tradicionális grúz öltözetben a Dry Bridge piac forgatagában.
Idilli életkép a Gabriadze színháznál: míg a turisták a ferde tornyot csodálják, a helyi ebek a legmélyebb békességben sziesztáznak a macskakövön.
A hely szelleme: Guram Séf karakteres, kézzel készített kabalabábuja köszönti a vendégeket a Chveni étteremben.
A nemzet szellemi atyja: II. Ilia katolikosz-pátriárka kis keretezett portréja a tbiliszi templomok egyikének ikonállványa előtt.
Életkép a bolhapiacról: miközben a háttérben nyitott csomagtartókból és asztalokról zajlik az árusítás, az előtérben egy helyi eb élvezi a fák hűvös árnyékát.
Mint egy hatalmas hernyó: füzérbe rendezett, bozontos kaukázusi szőrmesapkák hívogatják a vásárlókat a fák árnyékában.
Színpompa a kötélre aggatva: tradicionális, gazdagon díszített kaukázusi kendők és meleg gyapjúmellények egy árus standján.
Bolyongás a textíliák tengerében: kézzel szőtt kaukázusi szőnyegek és hímzett kendők szegélyezik a bolhapiac egyik legszebb sétányát.
A gasztronómia és a művészet találkozása: elegánsan terített asztal a Chveni étteremben, a háttérben karakteres helyi portrékkal díszített mélykék fallal.
Időutazás Tbiliszi szívében: századfordulós hangulatú, díszes mennyezetű kávézó antik tükrökkel és kényelmes vörös fotelekkel.
A részletekben rejlő báj: még a tbiliszi csatornafedelek is büszkén hirdetik az Óváros történelmi örökségét.
A bolhapiac széle: egy helyi árus rendezi a színes, kézzel szőtt szőnyegeket a zöldellő park melletti sétányon.
