Georgia krónikái III. rész – Időutazás a barlangvárostól a diktátor szülőházáig
Georgia egy olyan különleges hely, ahol a vallási áhítat, a szovjet múlt emlékei és az ősi barlangvárosok egyetlen napban sűrűsödnek össze, a Mtskheta–Gori–Uplistsikhe útvonalon pedig a múlt folyamatosan életre kel.
Tartalomjegyzék
elrejt
🐕 A Jvari kolostor hanyag őre
Első állomásunk a 6. századi Jvari kolostor, amely magányos, viharvert, sárgás kőtömbként egyenesen a Sololaki-domb feletti sziklaszirten trónol. Ez a hely a kaukázusi kereszténység abszolút bölcsője: a 4. században Szent Nino pont ezen a helyen döntötte le a helyi pogányok bálványait, és egy hatalmas fakeresztet állított a sziklára, aminek a tiszteletére később, a 6. században a kereszt KÖRÉ építették fel ezt a masszív kőtemplomot. Odabent a mai napig ott feszít a kupola alatt az az ősi kőtalpazat, amely ezt a fenséges szimbólumot tartotta.
Bár a külső falakon még csodálhatjuk a zseniális, 1500 éves kőfaragásokat, a belső tér fojtogatóan nyers és szürke: ez a 19. századi orosz cenzúra nyoma, amikor a cári egyház módszeresen lemeszelte és elpusztította az ezeréves grúz freskókat. Jvari így nemcsak egy építészeti remekmű, de a túlélés szimbóluma is, ahonnan az a bizonyos, képeslapokra illő panoráma nyílik az Aragvi és a Mtkvari folyók összefolyására.
A kolostorhoz vezető rideg, szürke kőlapokon egy bozontos kaukázusi utcakutya feküdt a legnagyobb nyugalomban:
Olyan fenséges, mégis pofátlanul hanyag eleganciával nyújtotta ki az egyik mancsát a turisták felé, mintha ő maga lenne a hely privát vámőre, akinek minimum egy darab khachapurival vagy egy alapos fültő-vakarással kell adózni a belépésért. Grúziában ezt hamar megtanulja az ember: a monumentális, szent helyek igazi urai nem a papok, hanem a végtelenül békés, mindenen felülálló pásztorkutyák.
✨ Mtskheta misztikuma – Az időkapszulába zárt szent kereszt és a 21. századi királysírok
A hegytetőről leereszkedve Grúzia ősi, spirituális szívébe, Mtskhetába érkeztünk. A városka skanzenszerűen tiszta, macskaköves utcái az idős olajfákkal és a várfalak mögött megbúvó, gondozott udvarokkal picit túl tökéletesnek is tűnnek a fővárosi nyüzsgés után.
De a valódi katarzis akkor ér, amikor belépsz a Svetitskhoveli katedrális monumentális kapuján, amelynek nehéz, sötét faborítását kézzel faragott, ősi motívumok és büszke pávák díszítik.
Odabent a gigantikus tér azonnal agyonnyom a súlyával. Az ablakokon átszűrődő fénycsíkok porcicái között a falakról egy hatalmas, szigorú, mégis megnyugtató Krisztus-freskó néz le rád, ami előtt az ember azonnal jelentéktelen apróságnak érzi magát. A levegő sűrű a méhviasz gyertyák illatától, amelyek tucatjával égnek az aranyozott, finom homokágyba szúrt tartókon.
Ahogy közelebb léptem a templom szentélyéhez, megpillantottam a belső tér legféltettebb, legfontosabb ereklyéjét: egy hatalmas, mélyen tisztelt és díszes szent keresztet. Az ezeréves fa erezetét kívülről egy míves, aprólékosan kidolgozott, drágakövekkel és tűzzománccal ékesített nemesfém borítás védi, amelyet két oldalról mélyvörös rózsákkal teli, zöld üvegvázák szegélyeznek. Azonban az igazi, megdöbbentő különlegessége csak egészen közelről tűnik fel: az egész keresztet, annak törzsét és ágait egy teljesen átlátszó, modern védőburkolattal vették körül.
Olyan ez a szent kereszt a templom közepén, mint egy megfoghatatlan, időkapszulába zárt ékszer: a hívők és a turisták milliónyi tekintete fúródik belé nap mint nap, de a fizikai valóságától a burkolat mindörökre elzárja a külvilágot, megóvva a fenséges, ezeréves érintetlenségét a jövőnek.
Továbbhaladva a belső térben, a padlóba süllyesztett, fényesre csiszolt fekete márvány síremlékek felé vettük az irányt. A Svetitskhoveli évszázadok óta a grúz uralkodók, a Bagrationi-dinasztia exkluzív temetkezési helye. Azonban a történelem viharai és a szovjet éra után a katedrális belső terébe évtizedek óta szigorúan senki, egyetlen földi halandó sem temetkezhetett. Ez a hely lezárt történelmi panteonként funkcionált – egészen a legutóbbi időkig, amikor is a történelem megelevenedett a szemünk előtt.
Ahogy a padlót néztem, megpillantottam a legújabb sírköveket, amelyek hirdetik, hogy a királyi panteon ma is él: ott feszít a dinasztia fejének, az egészen közelmúltban, 2025-ben elhunyt Nugzar Bagrationi-Gruzinsky hercegnek a vadonatúj, címeres fekete márványlapja! Ez a kő a bizonyíték rá, hogy a kaukázusi tradíciók nemcsak múzeumi tárgyak, hanem a mai napig kőkeményen működő szabályok.
De nem a herceg az egyetlen, aki a közelmúltban visszatért az ősök mellé: itt nyugszik Nico Kvaratskhelia is, aki mindössze 22 éves, zseniális, Forbes-listás tech-vállalkozó volt, az első grúz közösségi platform, a Feedc alapítója. A zseniális IT-specialistát 2021-ben, Tbiliszi belvárosában érte egy tragikus és megrendítő merénylet, amely sokkolta az egész országot. Amikor a halála után tüzetesebben átvizsgálták a családfáját és a családi dokumentumokat, derült ki a döbbenetes igazság: származása, ősi nemesi és királyi vérvonala alapján Nico hivatalosan is teljes jogú örököse volt a Svetitskhoveli belső sírhelyeinek.
Így történhetett meg az, hogy a 21. század egyik legmodernebb, jövőbe látó tech-zsenijét a legősibb kaukázusi tradíciók szerint, a grúz királyok és hercegek közvetlen szomszédságában, a katedrális ezeréves oltalma alatt helyezték örök nyugalomra. Ott állni a középkori királysírok, a 2025-ös hercegi márványlap és a modern digitális kor legfiatalabb mártírjának belső sírköve között – na, ez az a pont, ahol az ember megérti: Grúziában a múlt nem halott, hanem a jelen legváratlanabb pillanataiban kel életre, hogy átírja a szabályokat.
Égő fogadalmi gyertyák egy mchetai ortodox templom hangulatos belső terében.
A mchetai Szvetichoveli-székesegyház gondozott belső udvara a történelmi várfallal.
Felirattal ellátott jellegzetes fa a mchetai székesegyház történelmi falai mellett.
A Szvetichoveli-székesegyház középkori harangtornya és várfala a virágzó rózsakert mögött.
A mchetai Szvetichoveli-székesegyház kőből készült, méretarányos makettje.
A kulturális javak védelmét jelző nemzetközi „Kék Pajzs” embléma Mchetában.
Díszes történelmi feszület és ikonok a Szvetichoveli-székesegyház belső terében.
A Bagrationi-dinasztia tagjainak történelmi síremlékei a Szvetichoveli-székesegyház márványpadlójában.
A székesegyház központi szent keresztjének részlete a védelmet szolgáló plexi burkolattal.
⛪ Az UNESCO védelmétől a monumentális kapuőrig
Mielőtt végleg magunk mögött hagytuk volna a katedrális kertjét, még vetettem egy pillantást a Svetitskhoveli masszív, kőből faragott falaira, amelyek méltóságteljesen nyújtóznak a borongós kaukázusi égbolt felé. Nem véletlen, hogy a falon büszkén feszít az 1954-es Hágai Egyezmény különleges, fokozott kulturális védelmét jelző táblája – ezek a kövek olyan történelmi viharokat éltek túl, amiket mi, európai utazók elképzelni is alig tudunk.
Az udvaron egy egészen fiatal, de máris különleges formájú fa törzsén egy emléktábla hirdeti: „Nico Kvaratskhelia – The Boy of the future”, emlékeztetve arra, hogy Grúziában a legkisebb részlet mögött is komoly emberi sorsok és mély tisztelet rejlik.
A katedrális előtt egy részletes, bronzból készült makett segít vizualizálni a komplexum grandiózus elrendezését:
Azonban a legnagyobb vizuális katarzist mégis a monumentális, bikafejekkel díszített kőkapu tartogatta. Ahogy közeledtem a nehéz, vasalt szárnyakhoz, a boltív alatt megjelent egy hosszú, hófehér szakállas, fekete csuhás ortodox szerzetes. Csak állt ott a legnagyobb nyugalomban, pici, szinte észrevehetetlen mosollyal az arcán, miközben a háttérben a zöldellő hegyek és a várfalak keretezték az alakját. Olyan volt az egész jelenet, mintha egy középkori festmény kelt volna életre, hogy személyesen búcsúztassa el a kisbuszunkat.
Ha létezik hely a világon, ahol a történelem nem előre halad, hanem egy bizarr, vörös szőnyeges körhintán pörög körbe-körbe, akkor az Gori, Joszif Sztálin (eredeti nevén: Ioszeb Dzsugasvili) szülővárosa.
A szürrealitás már a múzeum bejárata előtt megkezdődött. A GetYourGuide-os túravezetőnk, aki addig végtelenül kedvesen és nyitottan mesélt nekünk, a bejáratnál hirtelen megállt, és csak annyit mondott: ő „privát okokból kifolyólag” innen nem jön velünk tovább, a látogatásunkat követően idekint fog bennünket várni. Átadott minket egy bent dolgozó tárlatvezetőnek, aki szinte rohanva darálta le a látszólag unásig ismételt kísérőszöveget, feszültnek, motiválatlannak tűnt, sosem volt még részem ilyen „tárlatvezetésben”.
A falakon belül nem egy kritikus történelmi kiállítás fogad, hanem egy megrekedt szovjet mementó. Belépve a fojtogató atmoszféra azonnal ránk nehezedett. A leghíresebb terem egy sötét, színházszerűen megvilágított, vörös szőnyeggel borított szentély, amelynek a közepén, egy mély, kör alakú kivágás feletti fehér márványoszlopon magányosan trónol Sztálin bronz arcszobra.
A tárlat elején még a „nép közül felemelkedett, zseniális ifjú” mítoszát építik. Az egyik legmeghökkentőbb darab az a híres, 1902-es rendőrségi nyilvántartási fotó, amely a fiatal Ioszeb Dzsugasvilit ábrázolja. Kócos, dús hajával, sármos arcával, divatosan megkötött kockás sáljával és átható tekintetével tényleg egy kifejezetten jóképű, vonzó férfi volt fiatalkorában.
Dzsugasvili 1912-ben vette fel a Sztálin („acélember”) nevet. Ez az acélos álnév nemcsak a kemény forradalmár imázsát szolgálta, hanem elmosta kaukázusi származását is, megkönnyítve a betagozódását az összoroszországi mozgalomba (követve Lenin példáját).
Nem messze tőle egy hatalmas térkép hirdeti fiatalkori forradalmi érdemeit: tucatnyi börtön és száműzetés helyszíne látható rajta, amelyek szinte mindegyikéből meg is szökött.
De ahogy haladunk előre lassan az időben, a mitizált arc mögött felsejlik a kíméletlen, paranoiás valóság. Sztálin rettegett a fizikai tökéletlenségtől: gyerekkori fekete himlője miatt az arca tele volt mély, csúnya hegekkel. Elképesztő energiát és kíméletlen cenzúrát áldozott arra, hogy a retusőrök minden propaganda plakáton, festményen és hivatalos fotón porcelánsimaságúra javítsák a bőrét. A múzeum egyik sarkában azonban ott lóg a rideg valóság. Egy elszánt amerikai fotós, James Abbe 1932-ben kíméletlen vakuval készítette el azt a ritka portrét, ami kendőzetlenül, teljes valójában mutatta meg a heges, pörsenéses arcbőrt, amit a diktátor egy életen át el akart rejteni a világ elől. Abbe kijátszva a szovjet cenzúrát, a nadrágjába rejtve csempészte ki a negatívokat az országból. Ezt a fotót a múzeumban szinte büntetésből, hatalmas méretben tették ki a falra – kissé megalázó módon feszít a többi, agyonretusált, dicsőítő festmény között.
A személyi kultusz csúcsa a vörös márvánnyal burkolt lépcsőfordulóban feszítő monumentális fehér kőszobor, ahol katonai egyenruhában, lazán zsebre dugott kézzel néz el a távolba.
A falak között sétálva ráadásul az ember arcába vágják azt a jéghideg, embertelen családi drámát is, ami a fiához, Jakovhoz fűződik. Amikor a nácik elfogták a fiút és felajánlották Sztálinnak, hogy cserélje el őt a Sztálingrádnál fogságba esett Friedrich Paulus német tábornagyért, a diktátor rezzenéstelen arccal nemet mondott. Elhíresült, kíméletlen mondata – „Nem cserélek el egy főhadnagyot egy tábornagyra!” – a mai napig ott kísért a vitrinek között, bizonyítva, hogy a saját vére sem számított, ha a hatalmi gépezet fenntartásáról volt szó.
De a legérdekesebb és leginkább gyomorbavágó tanulság mégis az volt, amit a helyiekkel beszélgetve tudtam meg. Mi, európaiak azt gondoljuk, hogy a grúzok a milliók haláláért, a Gulagért és a terrorért gyűlölik őt. A valóság azonban sokkal bensőségesebb, és pont emiatt sokkal fájdalmasabb. A grúzok egy hihetetlenül büszke nép, akik szentként tisztelik a szülőföldjüket. Amikor Sztálint a hatalma csúcsán megkérdezték, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát, ő gondolkodás nélkül azt válaszolta: orosznak, aki csupán grúz származású.
A grúzok szemében ez a kijelentés nem egyszerűen politikai döntés volt, hanem a legvéresebb, legmegbocsáthatatlanabb merénylet a saját gyökerei ellen. El sem tudják képzelni, hogyan létezhet olyan ember, aki ezen a csodálatos, ezeréves földön látta meg a napvilágot, majd teljesen megtagadja és eldobja azt magától. Gori múzeuma így nemcsak egy diktátor emlékműve, hanem egy olyan ember szentélye, akit a saját szülőföldje a legnagyobb árulóként tart számon.
🚂 Sztálin golyóálló zöld luxusvonata
A múzeum épületéből és az elegáns, fehér kőoszlopos folyosókról kilépve a parkban várt a látogatás igazi, kézzelfogható fizikai csúcspontja. Ott állt a síneken maga a guruló páncélszekrény: Sztálin személyes, golyóálló, harci zöld luxusvonata. Mivel a diktátor mániásan rettegett a repüléstől, ezzel a monstrummal utazott mindenhova, többek között a jaltai és a potsdami konferenciákra is.
Belépni a vagonba olyan volt, mintha a sötét, nehéz szagú múltba szippantottunk volna bele. Odabent a legfinomabb polírozott faburkolatok, nehéz selyemfüggönyök és plüss kárpitok uralkodnak. Végigsétáltam a szűk folyosón, és belestem a hálófülkéjébe, ahol a katonásan bevetett ágyak felett még az eredeti, csillogó króm csomagtartó rácsok feszülnek.
De a legszürreálisabb mégis a privát, guruló fürdőszobája volt. A beépített, lekerekített fa mosdópult, a tükör és a tiszta porcelán vécé a korszakban olyan elképzelhetetlen luxust jelentettek, amiről az átlag szovjet állampolgár még csak nem is álmodhatott. Furcsa és dühítő kontraszt: miközben a birodalom tízmilliói éheztek, ebben a golyóálló zöld hernyóban a legnagyobb kényelemben születtek meg a világ sorsát megpecsételő döntések.
Ott, az épületből kifelé sétálva értettem meg igazán Gori legnagyobb drámáját: ezt az egész látogatást és a várost áthatja egyfajta fullasztó, rideg kényszer. Az ember tisztán érzi, hogy ez a kis település a mai napig kénytelen turisztikai célokra használni a múzeumot, mert lényegében ebből élnek, de ez a szovjet örökség egy gigantikus, mázsás teher a vállukon. Gori lakói és a múzeum dolgozói valójában csapdába estek a saját történelmük hálójában: egy olyan szörnyeteg emlékéből kénytelenek fenntartani a mindennapjaikat, akit a szülőföldje a legszívesebben végleg kitörölne az emlékezetéből.
A gori Sztálin Múzeum monumentális belső lépcsőháza a diktátor szobrával.
Joszif Sztálin rekonstruált dolgozószobája a gori emlékmúzeum kiállításán.
Hálófülke emeletes ággyal Sztálin személyes, páncélozott vasúti kocsijában.
Egyedi kialakítású fürdőszoba Sztálin személyes, páncélozott vasúti kocsijában.
Sztálin szobra a gori emlékmúzeum gondozott, rózsákkal teli parkjában.
A gori Sztálin Múzeum épületének elegáns, boltíves oszlopsora.
🗿 Uplistsikhe – A cenzúrázott világörökség és Tamara, a király
Gori fojtogató atmoszférája után a kisbuszunk végre visszarepített minket a természetbe. Megérkeztünk Uplistsikhe több ezer éves, homokkő sziklákba vájt barlangvárosába. A nap ekkorra már kíméletlenül sütött, úgyhogy a hátizsákom mellé gyorsan felkerült a széles karimájú szafari kalapom is – itt a kopár, fehéren izzó sziklák között nincs hová bújni a hőség elől.
Mivel korábban már volt szerencsém bejárni a törökországi Kappadókia szürreális föld alatti világát, maga a barlanglakások látványa nem ért váratlan újdonságként. Viszont míg Kappadókia inkább a keresztények menekülthelye volt, Uplistsikhe története és funkciója egészen más gyökerekhez nyúlik vissza.
A barlangváros neve szó szerinti fordításban azt jelenti: „Az Úr erődítménye”. Ez a Kaukázus egyik legősibb városi települése, amelynek alapjait még időszámításunk előtt 1000 körül kezdték el kivájni a puha homokkőből és egészen a késő középkorig, a 13. századig folyamatosan lakták. Vallási és stratégiai központ volt ez a javából, amely fénykorában egy elképesztően komplex, 20 000 embernek otthont adó gigantikus hangyabolyként funkcionált: a sziklákba gyógyszertárat, színházat, bonyolult csatornarendszert és pékségeket is vájtak.
Az ember azt hinné, egy ilyen kaliberű hely kapásból az UNESCO Világörökség ékköve. Nos, nem az. Kiderült, hogy a Szovjetunió évtizedei alatt végzett, hanyag és sokszor teljesen szakszerűtlen régészeti ásatások, illetve „rekonstrukciók” miatt a barlangváros olyan súlyos struktúraváltozásokon ment keresztül, hogy az UNESCO megvonta tőle a támogatást, így a mai napig makacsul csak a kísérleti (Tentative) listán vesztegel.
Az Upliszculisz Ekleszia bazilika a sziklába vájt Upliszcihe barlangváros tetején.
Kitekintés az upliszcihei bazilika boltíves fa kapujára a templom belsejéből.
Kilátás a környező grúz tájra az upliszcihei bazilika kerek ablakán át.
Ókori agyag kvevri (hagyományos grúz borosedény) maradványa Upliszcihe romjai között.
Úton Grúzia történelmi látnivalói felé a meleg nyári napsütésben.
Egy békésen szunyókáló, füljelzős utcakutya Grúziában.
A szovjet érában ugyanis a mérnökök nyers erővel, bulldózerszerűen estek neki a finom homokkőnek. Nem törődtek a természetes szellőzőnyílásokkal és vízelvezető járatokkal, sok helyen egyszerűen lebetonozták őket, ami miatt a puha homokkő falak elkezdtek belülről vizesedni és mállani. Ráadásul az 1920-as nagy földrengés után a szovjet hatóságok évtizedekig teljesen magára hagyták a romokat: a barlangokat helyi katonai egységek szállták meg, a katonák pedig cirill betűs graffitiket és véséseket hagytak az évezredes falakon, teljesen meggyalázva az eredeti hercegi terek történelmi hangulatát.
A helyi tárlatvezetőnk mindenesetre mindent megtett, hogy a történelem nagyságát visszaadja nekünk. Ahogy a napfényben izzó homokkő lépcsőkön és az óriási barlangtermekben sétáltunk, a legtöbb szó a grúzok ikonikus uralkodójáról, Tamara királynőről esett. Grúzia aranykorának ez a hihetetlenül keménykezű, zseniális hadvezér nője annyira tiszteletreméltó, domináns és harcias karakter volt, hogy a grúz történelemben ő az egyetlen női uralkodó, akit a mai napig nem királynőként, hanem hivatalosan is királyként (Mephe) emlegetnek. Uralkodása alatt (1184–1213) sikeresen verte le a belső trónviszályokat és szorította vissza a környező birodalmakat, olyan kulturális reneszánszt teremtve, amire a mai napig az ország legnagyobb büszkeségeként tekintenek.
🦅 Útravaló a Kaukázus lábától
Hazafele menet, a busz ablakából a sötétedő kaukázusi tájat bámulva azon gondolkodtam, milyen elképesztő és utánozhatatlan ez az ország. Hol talál az ember a világon még egy olyan helyet, ahol a legmélyebb, tiszta vallási áhítat, a huszadik század legvéresebb diktátorának szürreális személyi kultusza és a több ezer éves, elfeledett barlangvárosok egyetlen napba sűrítve is tökéletesen megférnek egymás mellett? Georgia egyszerűen képtelen unalmas lenni, mert a legmélyebb spirituális magasságokból másodpercek alatt képes ledobni a legnyersebb, legfájdalmasabb valóságba.
🏎️ Praktikus útravaló – grúz autóvezetési szokások, tippek, tudnivalók
Ha ti is tervezitek ezt az utat, a legnagyobb dilemma valószínűleg az autóbérlés kérdése lesz. Hadd spóroljak meg nektek néhány álmatlan éjszakát: a grúz közlekedési morál nem gyenge idegzetűeknek való, ez a színtiszta kaukázusi temperamentum és a túlélőművészet keveréke. Íme néhány íratlan szabály:
-
- A sávok csupán dekorációk: Grúziában a felfestett sávok inkább csak javaslatként funkcionálnak. Ahol a vonalak szerint két sáv van, ott három vagy négy autó a valóságban simán és gond nélkül elfér egymás mellett.
- Az előzés szent jog: Mindegy, hogy beláthatatlan hajtűkanyarról, záróvonalról vagy egy szembejövő kamionról van szó. A grúz sofőr index nélkül, dudálva indul meg előre.
- A duda nem anyázás: Itt a tülkölés egyáltalán nem agressziót jelent, hanem egy kedves és határozott jelzést: „Vigyázz, jövök, oldd meg!”
- A jobbkormányos csapda: Az országban rengeteg az olcsón behozott, jobbkormányos japán autó, miközben a közlekedés jobboldali. Képzelhetitek, milyen adrenalinbomba egy ilyennel előzni a beláthatatlan hegyi szerpentineken.
- A tehén-szlalom: Az utak abszolút, megkérdőjelezhetetlen uralkodói a helyi tehenek. A legnagyobb lelki nyugalommal képesek lefeküdni a vak sötétben a főút közepén vagy a kanyarban, az autósoknak pedig centizgetve kell kikerülniük őket.
A nagy konklúzió: Autóbérlés vagy szervezett busz?
Bár az autóbérlés (különösen egy kőkemény, LocalRent-en keresztül intézett 4×4-es terepjáró Full Casco biztosítással) ad egyfajta szabadságot, én az útviszonyok és a helyiek stílusa miatt végül megáldottam a pillanatot, hogy a GetYourGuide profi kisbuszát választottam. A grúz sofőrök ugyanis valamilyen telepatikus úton ismerik egymás gondolatait, így ti gyomorgörcsös imádkozás helyett nyugodtan bámulhatjátok a tájat.
Bár az autóbérlés (különösen egy kőkemény, LocalRent-en keresztül intézett 4×4-es terepjáró Full Casco biztosítással) ad egyfajta szabadságot, én az útviszonyok és a helyiek stílusa miatt végül megáldottam a pillanatot, hogy a GetYourGuide profi kisbuszát választottam. A grúz sofőrök ugyanis valamilyen telepatikus úton ismerik egymás gondolatait, így ti gyomorgörcsös imádkozás helyett nyugodtan bámulhatjátok a tájat.
És ha már készpénz: amikor a visszajáróként kapott papírpénzeket pakoljátok a pénztárcátokba, nézzétek meg jól a zöld színű 50 laris bankjegyet! Ugyanis nem más néz vissza rátok róla, mint maga a barlangvárosban oly sokat emlegetett Tamara király! Zseniális és végtelenül elegáns húzás a grúzoktól: miután egy egész napot töltöttél azzal, hogy megértsd ennek a fura, büszke és megtörhetetlen országnak a lelkét, az egyik legalapvetőbb, mindennapi fizetőeszközükön a mai napig annak a nőnek adóznak a legnagyobb tisztelettel, aki a középkorban igazi, kőkemény férfiakat meghazudtoló módon vezette sikerre az országot.
Ha lemaradtál volna a georgiai előzményekről, ajánlom figyelmedbe a Georgia krónikái sorozat Tbilisziről és a Kakheti borvidékről készült részeit is. Tarts velem a következő kalandon is!
