
Georgia krónikái II. rész – Kaukázusi barangolásaim
A Tiflis Inn papírvékony falai között megrendezett éjszakai kutyakoncert miatt amúgy sem tudtam aludni, így egy hirtelen ötlettől vezérelve még a hivatalos napi túrám indulása előtt, a hajnali órákban rendeltem egy Bolt taxit. Úticélom a főváros peremén, a Tbiliszi-tenger feletti dombon magasodó Chronicle of Georgia (Grúzia Krónikái) emlékmű volt.
🗿 Hajnali magány a kőbe vésett óriások között – Chronicle of Georgia
Amikor a sofőr kitett a monumentális lépcsősor alján, egyetlen árva lélek sem volt ott rajtam kívül. Felérve a harmincméteres, sötét bronz- és kőoszlopok közé, a látvány egyszerre volt grandiózus, monumentális és szinte ijesztő. Az ember teljesen eltörpül a pillérek között, amelyek úgy magasodnak az ég felé, mint egy gigantikus kódex lapjai, amit valamilyen mitikus óriás lapozott fel a dombtetőn. A domborművek alsó szintjei a grúz történelem királyait és hőseit ábrázolják, a felső panelek pedig Krisztus életét jelenítik meg, szinte ránehezedve a gyanútlan látogatóra.

Annak ellenére, hogy tudom, a grúzoknak ez az 1985-ben elkezdett, de a mai napig befejezetlen és kissé elhanyagolt betonmonstrum nem jelent akkora élményt – sokan csak a szovjet éra gigantomániájának bizarr mementójaként tekintenek rá –, számomra az egész grúziai utazás egyik legmeghatározóbb, legmisztikusabb pillanata maradt. Ebben a teljes, zavartalan magányban olyan drámai fotókat és videókat tudtam készíteni a felhők felé törő kőóriásokról, amelyek mélyen beégtek az emlékezetembe.

🚖 Bolt: A grúziai utazás elengedhetetlen kelléke
-
- Nincs lehúzás: Az applikáció már az indulás előtt fixen mutatja a fuvar pontos árát helyi valutában (lari – GEL). Így teljesen elkerülheted a külföldiekre szakosodott, hiéna taxik trükkjeit és a hosszas alkudozást.
- Készpénzmentes kényelem: Az alkalmazásba biztonságosan elmentheted a bankkártyádat (akár Revolutot is), így a fizetés automatikusan, borravaló-kérési kényszer nélkül zajlik le.
- Filléres árak: Egy rövidebb, 2–4 kilométeres belvárosi fuvar csupán 4–7 lari (kb. 600–1000 Ft), de még a Tbiliszi nemzetközi repülőtérről a központba való bejutás is megúszható 15–25 lari (kb. 2200–3700 Ft) közötti összegből.
- Nyelvi akadályok letörve: Nem kell tudnod grúzul vagy oroszul, hogy elmagyarázd az úti célt; a sofőr a beépített GPS alapján pontosan látja, hova mész.
🍷 Folyékony ébresztő: A Kakheti borvidék
A kőbe vésett krónikák után a taxi visszarepített a valóságba, de a hajnali borzongást hamarosan egy egészen másfajta intenzitás váltotta fel. Esélyem sem volt arra, hogy a hotel „Kokhta” étkezőjében, az antik órák és oroszlánfejes faszékek között komótosan elszürcsöljem a reggeli kávémat, mert a GetYourGuide-os buszunk már türelmetlenül dudált. Autónk ablakából még vetettem egy utolsó pillantást a Tbiliszi határát jelző fehér közúti táblára, és magunk mögött hagytuk a főváros ezerarcú épületeit.

Ha az ember egy grúz bortúrára fizet be, jobb, ha azonnal elfelejti az európai, szofisztikált, kisujj-eltartós borkóstolgatás etikettjét. Itt nincs finomkodás, a mélyvízbe dobnak. A napunk egy hangulatos helyi borboltban kezdődött, ahol a túravezetőink azonnal bebizonyította, hogy a grúz vendégszeretet nem puszta legenda.
Kora reggel volt, a szervezetünk még a koffein után kiáltott, amikor vendéglátónk olyan természetességgel kezdte el tölteni a poharunkba a sűrű, borostyánszínű borokat, mintha csak friss ásványvizet kínálna egy tikkasztó nyári napon.

A grúz bor (kartuli ghvino) egészen más élményt nyújt, mint amit az európai pincészetekben megszoktunk. A titok a nyolcezer éves, UNESCO szellemi örökség részévé választott technológiában rejlik: a bort hatalmas, tojás alakú agyagedényekben, úgynevezett Kvevrikben erjesztik, amelyeket a földbe ásnak el. A szőlő a préselés után a héjával, a magjával és sokszor a kocsányával együtt kerül a föld alá hónapokra. Ennek köszönhetően a fehérborok is mély narancssárga, borostyánszínű árnyalatot kapnak, az ízük pedig hihetetlenül karakteres, fanyar, diós és aszalt gyümölcsös lesz.
És hogy az ébredés garantált legyen, a testes borok után előkerült a grúzok titkos fegyvere: a csacsa. Ez a helyi törkölypálinka, ami gyakran az 50-60 fokot is súrolja. Egyetlen korty belőle, és a Tbilisziben felejtett álom azonnal elpárolgott a szememből. Belülről égetett, de a szívünket és a hangulatunkat azonnal a maximumra pörgette.
🥖 A grúz kemence titka és a lógatott édesség művészete
A folyékony és rendkívül intenzív reggeli után az illatok vezettek minket tovább a grúz vidék belsejébe. Betértünk egy helyi asszonyhoz, akinek a kis műhelyében egy hatalmas, földbe süllyesztett, henger alakú agyagkemence, a tone (თონე) ontotta magából a fojtogató, mégis zseniális meleget. Itt készült a grúzok mindennapi betevője, a shoti (შოთი) kenyér. Elképesztő, szinte hipnotikus élmény volt nézni az asszony rutinos mozdulatait. A megkelt, egészen furcsa, hosszúkás, a két végén megnyújtott és holdsarló alakban behajlított tésztát egyetlen magabiztos, villámgyors mozdulattal csapta hozzá a forró agyagkemence belső, függőleges falához.
A fizika törvényeinek és a gravitációnak fittyet hányva a tészta ott tapadt a függőleges falon, és a szemünk láttára, percek alatt aranybarnára és hólyagosan ropogósra sült. Amikor a hosszú fémlapáttal kiemelte a friss, gőzölgő shoti kenyeret, az illata egyszerűen belengte az egész helyiséget.


A gasztronómiai időutazásunk itt még nem ért véget. A következő missziónk Georgia ikonikus, az utak mentén lépten-nyomon színes füzérekben felbukkanó édességének, a churchkhelának (ჩურჩხელა) az elkészítése volt. Ezt a csemegét a külföldi turisták előszeretettel nézik első pillantásra fura, színes kolbásznak vagy gyertyának. A churchkhela készítése egyszerre művészet, precizitás és megnyugtató meditáció.
A folyamat alapja, hogy egy vastag cérnára diószemeket vagy mogyorót fűznek fel szorosan egymás mellé. Ezt a füzért kell aztán óvatosan belelógatni a tatara nevű, sűrű masszába, amit szőlőmustból, lisztből és cukorból főznek egy hatalmas üstben. A diós fonalat lassan leengedjük a selymes, meleg, bugyogó szirupba, majd óvatosan kiemelve látjuk, ahogy a sűrű massza tökéletes, egyenletes réteget képez a szemek körül. Ezt a folyamatot többször is meg lehet ismételni a vastagságtól függően, majd a kész füzéreket felakasztják, hogy a napon néhány nap alatt gumicukor-szerű, rágós állagúra száradjanak. A grúz katonák régen ezt vitték magukkal a csatákba, mert magas kalóriatartalma miatt hónapokig elállt.

⛪ Bodbe: Ahol a fűszálak is katonás rendben állnak
Miután jól laktunk a friss, sós kenyérrel és az édes churchkhelával, a kisbuszunk egy egészen más, spirituális világba kalauzolt minket. Megérkeztünk Bodbéba, a Szent Nino kolostorhoz. Ha Tbiliszire az első cikkemben azt mondtam, hogy imádom a nyers, düledező, helyenként kaotikus és romos őszinteségét, akkor Bodbe ennek a tökéletes ellentéte volt. Ez a hely a béke, a csend, a tisztaság és a hihetetlenül precíz harmónia szigete a Kaukázus lábánál.

A kolostor hatalmas jelentőséggel bír a grúzok számára, hiszen itt található Szent Nino sírja, aki a 4. században keresztény hitre térítette az országot egy szőlőindákból és a saját hajából font kereszttel. A komplexumot a mai napig apácák lakják és tartják fenn, és az a fizikai munka, amit itt nap mint nap végeznek, egészen elképesztő. A kolostort körülvevő hatalmas kert olyan makulátlanul és takarosan festett, mintha egy svájci alpesi magazin címlapjáról lépett volna elő. A virágágyások milliméterre pontosan sorakoztak, a pázsit és a levendulás pedig olyan hihetetlenül sima volt, hogy azonnal meg kellett kérdeznem a titkát. Mint kiderült, a modern fűnyírók zaja helyett az apácák a mai napig kézzel, sokszor térdelve, ollóval és sarlóval vágják és gondozzák a pázsitot, végtelen alázattal és csendes imádsággal kísérve a munkát.


Ez a mély, spirituális idill azonban nem lett volna teljes egy igazán emlékezetes helyi karakter nélkül. A kolostor patinás kőépületei között egy hatalmas, gyönyörű németjuhász kutya sétált körbe teljes méltósággal és nyugalommal. A bundáján meglátszott a gondoskodás, a tekintetéből pedig áradt a lojalitás. Mint a helyiektől megtudtuk, ő az apácák hűséges védelmezője és társa.

Ott feküdt a vörös téglafalak tövében, a fák hűvös árnyékában, vigyázva a hely szent csendjét. Ahogy elnéztem ezt a békés jószágot, azonnal az járt a fejemben: neki is lényegesen jobb és stresszmentesebb dolga van itt a levendulák között, mint a tbiliszi rokonainak, akik az éjszakai műszakban eszeveszett csaholással üldözik a gyanútlan motorosokat.
☦️ A szőlővessző kereszt és a hajszálak titka: Ki volt valójában Szent Nino?
Itt az idő egy őszinte vallomásra: a neve alapján és a történeteket hallgatva az út elején én magam is meg voltam győződve arról, hogy egy férfiról beszélünk. Pedig a helyzet az, hogy Grúzia legnagyobb szentje és az ország keresztény hitre térítője valójában egy kappadókiai származású misszionárius nő volt! A grúz nyelvben az „-o” végződés ne tévesszen meg senkit, a Nino a mai napig az egyik legnépszerűbb női név az országban.
Nino egy látomás hatására indult el az Iberiai Királyságba (a mai Grúziába), hogy terjessze a kereszténységet. A legenda szerint Szűz Máriától kapott egy szőlővesszőből font keresztet, amelyet a saját hajszálaival kötözött össze – ez a kissé lehajló szárú szőlővessző kereszt a mai napig a grúz kereszténység egyedi, legfőbb szimbóluma.

Amikor Nino megérkezett Mcheta fővárosába, a királyi udvarban nem vettek róla tudomást, egészen addig, amíg imáival meg nem gyógyította a halálos beteg Nana királynét. A legnagyobb csoda azonban III. Mirian királyhoz kötődik: az uralkodó egy vadászat során hirtelen teljes sötétségbe borult (egy napfogyatkozás miatt), és hiába fohászkodott a pogány isteneihez, semmi sem történt. Amikor végső kétségbeesésében „Nino istenéhez” imádkozott, a nap azonnal kisütött. A király ekkor, 326-ban tette meg a kereszténységet államvallássá – évtizedekkel korábban, mint ahogy a Római Birodalom hivatalosan befogadta volna azt.
🏰 Signagi: A grúz Las Vegas és a 900 éves platánfa Telaviban
Bodbéból mindössze néhány kilométert autóztunk a dombgerincen, és megérkeztünk Signagiba (Sighnaghi), amelyet a grúzok büszkén csak a „szerelem városaként” vagy Georgia saját Las Vegasaként emlegetnek a turistáknak.
A hasonlat nem puszta marketingfogás: a helyi házasságkötő terem a hét minden napján, a nap 24 órájában nyitva áll
A városka házasságkötő palotája előtt áll a híres, széles karimájú kalapot viselő virágárus lány bronzszobra. A helyi legenda szerint, aki megsimogatja a kalapos hölgy orrát, az garantáltan hamarosan megházasodik itt, a szerelem városában. Ha jobban megnézitek a fotót, a rengeteg kívánságtól már fényesedik is a bronz!

Signagi hangulata azonnal magával ragadott. Olyan érzés itt sétálni, mintha Toszkána dombjai és a Kaukázus drámai csúcsai valahogy egyetlen festői kisvárossá olvadtak volna össze. Kanyargós, macskaköves utcák, mívesen faragott fateraszos házak és egy hatalmas, épségben maradt 18. századi erődítményfal vesz körül mindent, amelynek bástyáiról lélegzetelállító panoráma nyílik a végtelen Alazani-völgyre.


Nem véletlen, hogy ez a lenyűgöző díszlet Hollywoodot és a helyi filmeseket is megihlette, és a városka korábban egy híres film forgatási helyszíneként is szolgált. A sarkokon helyi árusok kínálják a portékáikat a turistáknak. A nehéz, bozontos kaukázusi gyapjúmellények mellett itt egészen különleges, kézzel készített nemezképekre (nemezelt gyapjú portrékra) is bukkantam, amelyek a helyi művészet és a kaukázusi karakterek egyedi hangulatát árasztják.

Telavi, egy matuzsálem megmentésének története
Kaheti régió fővárosában, Telaviban, a királyi vár mellett áll egy gigantikus keleti platánfa, amely már 100 évvel azelőtt itt rügyezett, hogy Kolumbusz elérte volna Amerikát. Magassága 46 méter, a törzsének kerülete pedig eléri a 12 métert.
-
Hogy jobban elképzeljük ezt a monumentális méretet: a törzs kerülete akkora, hogy legalább 7-8 felnőtt embernek kell teljesen kinyújtott karral, kézen fogva körbeállnia, hogy egyáltalán átérjék az óriást!
-
Ha ránézel a fára, a legmeghökkentőbb látvány a törzsén végighúzódó hatalmas, tátongó vertikális hasadás. A matuzsálem belül teljesen elkorhadt és üregessé vált, a gigantikus, többtonnás ágak súlya alatt pedig bármikor kettéhasadhatott volna.
-
Hogy megmentsék, német faszakértők Röntgen-technológiával térképezték fel a belső szerkezetét. Ma a fát felülről vastag acélkábelek és masszív hevederek szorítják össze, megakadályozva, hogy a hasadás tovább táguljon. Egy igazi, mélyen sebesült matuzsálem, amit mesterségesen, szinte „ortopéd” fémhuzalokkal tart életben az emberi gondoskodás.
A macskaköves utcákon tett séta közben, az egyik hangulatos étterem teraszának tövében egy monumentális méretű, fehéres-krémszínű kaukázusi pásztorkutya (Alabai) ült a vendégek között a legnagyobb nyugalomban. A szemeiben az a tipikus, végtelen grúz bölcsesség és béke tükröződött. A turisták előszeretettel fotózták, ő pedig királyi méltósággal tűrte a figyelmet.

🍇 Ahol az olaszok és a franciák is elnémultak: Sekhnika és a 8000 éves tiltott titok
A napunk utolsó, és gasztronómiai állomása egy hagyományos kakhetian borospince, a The Honest Winery (Sekhnika) volt. A kisbuszunk nemzetközi utazóközönsége ekkorra már a reggeli csacsa-kóstolónak köszönhetően egészen jól összekovácsolódott.

Utazott velünk a csoportban két olasz és két francia vendég is. Tudjátok, ők azok a nemzetek, akik szent meggyőződéssel hiszik, hogy a borkultúra és a minőségi borászat tőlük ered, náluk kezdődik, és a világon senki más nem érthet hozzá jobban náluk. A fogadtatásunk mindenesetre zseniális volt: a borászat bejáratánál az üvegen egy szellemes felirat hirdette az élet igazságát: „Me + wine = ☺️”.

A grúz borászat maga a palackozott történelem. Amikor beléptünk a hűvös, patinás kőfalakkal övezett maranibe (így hívják a grúzok a borospincét), a padlóba süllyesztett kvevri edények tucatjainak látványa fogadott bennünket.

Mi európaiként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a borkultúra bölcsője a rómaiaknak vagy a görögöknek köszönhetően a mediterrán térségben található.
A legújabb régészeti leletek és kémiai elemzések alapján azonban a borászat legősibb gyökereinél és az élvonalban olyan országok szerepelnek, mint Georgia, Örményország és Irán!
Igen, jól olvasod: Irán! Ahol ma a szigorú iszlám vallási törvények miatt a legkisebb alkoholfogyasztás is szigorúan tilos, ott találták meg a világ egyik legidősebb, több mint hatezer éves borosüledékét egy ókori agyagkorsó alján. Georgia pedig a maga bizonyítottan 8000 éves folyamatos szüretelési és borkészítési múltjával hivatalosan és tudományosan is a világ borának szülőhazája.


Látni az olasz és a francia csoporttagok arcát, ahogy megkóstolják a helyi Sekhnika borokat, majd a híres, természetesen félédes, rubinvörös Kindzmaraulit és ráébrednek, hogy az ő féltve őrzött, többszáz éves bordeaux-i vagy toszkán hagyományaik csupán jelentéktelen másodpercek a grúz Kvevri-történelem világóráján… nos, ez a pillanat önmagában megérte a teljes utazás árát. A mindent bele kóstoló végére a francia gasztro-arrogancia teljesen elillant, és átadta a helyét a tiszta, őszinte elismerésnek. És persze a csacsa újabb hullámának.
A nap végén, mielőtt felszálltunk volna a Tbiliszibe visszatérő buszra, a túravezetőnk egy olyan beszéddel zárta ezt a rendkívüli napot, ami mindannyiunkat elnémított egy pillanatra. Nem egy betanult idegenvezetői szöveg volt ez, hanem a grúz lélek legmélyebb megnyilatkozása. Arról beszélt nekünk, hogy az egyetlen dolog, amit valódi értékként átadhatunk az utódainknak, azok a szokásaink és a tradícióink – ezek a gyökerek mindennél többet jelentenek a rohanó világban. Elmondta, hogy egy nép valódi összetartása és nemzeti öntudata leginkább abban mérhető, ahogyan a múltjához és a hagyományaihoz viszonyul. Majd megemelte a poharát, és egy olyan pohárköszöntőt mondott, ami a legszebb grúz szupra (hagyományos lakoma) hagyományait idézte:
„Igyunk arra, hogy a leszármazottaink egyszer a távoli jövőben valahol találkozzanak a világban, és osszák meg egymással a saját hagyományaikat éppen úgy, ahogyan mi tettük ma itt, együtt. Mert a nap végén ez az őszinte emberi kapcsolódás az, ami a legfontosabb a világon.”

Ezután a pultnak támaszkodva, széles mosollyal az arcán odafordult a csoportunk olasz és francia résztvevőihez, és hihetetlenül kedves, de roppant pimasz kaukázusi humorral hozzátette: „Mindannyiunknak megvannak a saját hagyományai, amikre büszkék lehetünk. Mi, grúzok, a borban vagyunk a legjobbak a világon… De biztosan ti is jók vagytok valamiben!”
Kell ennél hamisítatlanabb grúz életérzés? A legmélyebb emberi bölcsesség és a legfinomabb fricska a büszke európai borkultúrának, egy olyan embertől, akinek a felmenői már akkor szőlőt sajtoltak a Kvevrikbe, amikor Rómát még hírből sem ismerték.
🎭 A kör bezárul: Porosan, borkómásan a marionettek között
A borospincében tartott maratoni kóstoló, a testes vörösborok és a poharakban csillogó borostyánszínű nedűk után a kisbuszunk visszaindult a fővárosba. Mire az esti órákban, 6 óra előtt lefékeztünk Tbilisziben, pontosan olyan állapotban voltam, mint ahogy azt a cikkem első részében is leírtam: hullafáradt, poros, az egész napos gyaloglástól elcsigázottan egy enyhe, kellemes borköddel a fejemben próbáltam navigálni az offline térképemmel a sikátorok között. De az időzítés egyszerűen tökéletesnek bizonyult.
A lábaim szinte teljesen maguktól, a megérzéseimre hagyatkozva vittek vissza az Óváros szívébe, Rezo Gabriadze világhírű marionettszínházának ferde óratornyához. És itt a történetünk visszakanyarodik az I. rész végén elmesélt misztikus momentumhoz. Pontosan ebben a pillanatben, amikor a tömegben állva vártam az órát, lépett oda hozzám az a bizonyos helyi fiú, és szó nélkül a kezembe nyomta a megsárgult újságlapot, aminek a legfelső fotóján én magam szerepeltem – tűpontosan megörökítve hátizsákkal, fáradtan, ahogy a tornyot bámulom. A gyanakvó kelet-európai visszakérdezésemre pedig csak annyit felelt azzal a tipikus grúz félmosollyal: „Emlék Tbilisziből.” Majd megfordult és eltűnt, miközben az arany szárnyú angyal megütötte a harangot a fejem felett.

A kakheti bortúra nemcsak Georgia ősi ízeit és történelmét mutatta meg nekem, hanem végleg bebizonyította, hogy a vidéki Sakartvelo pontosan olyan, mint a fővárosa: kaotikus, büszke, ezeréves titkokat őriz, és a legváratlanabb pillanatokban képes az utazást egy élő, lélegző színdarabbá változtatni, aminek akarva-akaratlanul te magad is a főszereplőjévé válsz.
De a pihenésnek itt még nincs vége, mert a következő fejezetben még magasabbra törünk: a Kaukázusi Hadiúton keresztül megcélozzuk a felhők közé vesző, ötezer méteres Kazbek csúcsot!
Ha lemeradtál volna a Georgia sorozat első részéről ide kattintva eléred a Tbiliszi beszámolómat.













