Georgia krónikái V. rész – Rainbow mountains és a David Gareja kolostor szerzetesei

A kaukázusi hadiút zöldellő hegyei után elérkezett az idő, hogy egy teljesen más arcát is megismerjük ennek a végtelenül sokszínű országnak. A következő kalandunk az azeri határ mentén elterülő, félsivatagos tájra vezetett, ahol az emberi hit, a történelem viharai és a kopár sziklák találkoznak.

🏁 Kiindulópont: Tbiliszi, Avlabari

A reggeli gyülekezőnk az Avlabari metróállomás közelében, az M/S „Avlabari” találkozási pontnál volt. Miután mindenki elfoglalta a helyét a buszon, egy gyors, alig 15 perces zötykölődéssel máris Tbiliszi szívében találtuk magunkat egy utolsó, létfontosságú villám-megállóra. Itt pontosan 15 percünk volt beszerezni a legszükségesebb útravalókat, vizet és persze a kihagyhatatlan grúz péksüteményeket, hiszen tudtuk, hogy a sivatagos határvidéken nem fognak lépten-nyomon szupermarketek szembejönni velünk.

🌊 Fotószünet a semmi közepén: A Kapatadze-tó

Egy órányi utazás után a buja növényzetet fokozatosan felváltották a sárgás-barna lankák és a kietlen domboldalak. Egyszer csak a semmiből bukkant elő a Kapatadze-tó víztükre, ami tökéletes oázisként törte meg a kopár vidék egyhangúságát. Itt tartottunk egy negyedórás fotószünetet: a friss szélben tartott séta és a horizontot kettészelő látvány nagyszerűen felrázta a társaságot a buszozás után.

⛰️ A David Gareja kolostorkomplexum

Újabb bő félórás utazás következett a hullámzó pusztaságon át, amíg végre megérkeztünk a nap fő attrakciójához, a David Gareja kolostorhoz. Ez a hely nem egy klasszikus, egyetlen épületből álló templom, hanem egy hatalmas, sziklákba vájt komplexum, amit még a 6. században alapított Szent Dávid, a tizenhárom asszír atya egyike.

A David Gareja Lavra belső udvarára lépve azonnal megcsapott minket az évszázados nyugalom és a hely misztikus elszigeteltsége. Az udvar füves és kövezett részeit meredek, sárgásbarna kőfalak és közvetlenül a hatalmas sziklákba vájt barlangcellák szegélyezik. A bejárat közelében egy vaskos, magányos kőkereszt áll a fűben, emlékeztetve az ide érkezőket a hely szent mivoltára.

Ahogy az idegenvezetőnkkel elindultunk felfelé a sárgásbarna kőből épült, masszív lépcsősorokon, egyre jobban feltárult előttünk a komplexum zseniális építészete. A vastag falak és a kis harangtorony szinte természetes folytatásai magának a hegynek. Az egyik kőbejárat felett még egy kis fehér jelzőtábla is mutatta az utat a sziklába süllyesztett templom felé.

A barlangszerű cellák és a kőből emelt épületek között sétálva lenyűgöző volt látni a textúrák találkozását: a nyers sziklafalak, a finomabban megmunkált sárgás kőtömbök és a régi vörös téglás boltívek együttesen alkotják ezt a monumentális erődítményt. A felső szinteken hangulatos, fából faragott korlátos erkélyek bújnak meg a sziklák árnyékában, amelyek mind a mai napig a szerzetesek mindennapi életének színterei.

A leginkább magával ragadó részlet mégis az egyik kápolna bejárata volt. A sárgás, faragott kőkereteket ősi grúz írásjelek és finom indás motívumok díszítik. Maga a nehéz, viharvert, szürke faajtó félig nyitva állt, a közepén pedig egy egyszerű, vékony fa kereszt hirdette a csendes áhítatot. Ezen a kapun belépve a sötét, hűvös belsőt csak a pislákoló gyertyák világították meg.

🖤 A fekete szerzetesek néma világa

A kolostor falai között járva volt szerencsénk találkozni az itt élő szerzetesekkel is, ami egészen hátborzongató és felemelő élmény volt egyszerre. Ők az úgynevezett „fekete papság” tagjai – a fekete csuha az ortodox tradícióban a világnak való meghalást, a gyászt és a bűnbánatot jelképezi. A túravezetőnk elmesélte a különbséget a fehér és a fekete papság között: míg a fehér papok házasodhatnak, a világi közösségekben élnek és miséznek, addig a fekete szerzetesek szigorú nőtlenségi és engedelmességi fogadalmat tesznek, teljesen elfordulnak a világi élettől, és az aszkézisnek szentelik magukat.

Ezek a férfiak igazi remeteként élnek a kopár sziklák között, a belső csendet keresve. Amikor elhaladtunk mellettük, halkan, illedelmesen köszöntek, de a szemkontaktust mereven kerültük és egyetlen felesleges szót sem ejtettek. Nem beszélnek senkivel, az állandó imádság határozza meg a mindennapjaikat. A vezetőnk elmondta, hogy ez a távolságtartás nem az ellenségesség jele: ha utazóként vagy világiként bármilyen komoly segítségre szorulsz, a szerzetesek gondolkodás nélkül segítenek, de mindezt a lehető legkevesebb interakcióval és szinte teljes némaságban teszik, hogy egyetlen másodpercre se zökkenjenek ki a belső áhítatukból.

🌿 Szerzetesi mindennapok

• A barlangok funkciói: A Lavra alsó szintjén lévő komplexumban a barlangok nemcsak lakószobák. Vannak köztük olyan külön bejáratú barlangrészek, amelyek a mai napig műhelyként, pékségként, kovácsműhelyként és az állatok istállóiként funkcionálnak.
• David könnyei (A szent forrás): A félsivatag közepén nincs természetes folyóvíz. A szerzetesek vízellátását egy zseniális, ezeréves csatornarendszer biztosítja, amely összegyűjti az esővizet a sziklákról, és kőmedencékbe vezeti azt. Van egy különleges sziklahasadék is az udvar felett, ahonnan folyamatosan szivárog a tiszta víz: ezt a helyiek „Dávid könnyeinek” nevezik a kolostoralapító után.
• A kolostor borai: Kakheti régió Grúzia leghíresebb borvidéke. A szerzetesek a mai napig készítenek saját bort a hagyományos, földbe süllyesztett agyagedényekben. A kis kolostori boltban a kézzel öntött gyertyák, szentelt olajok és képeslapok mellett ebből az egyedi, sivatagi kolostori borból is lehet tőlük vásárolni.
• Királyi elvonulások: A helynek akkora szellemi tekintélye volt a grúz történelemben, hogy a grúz királyi családok közvetlenül támogatták. Sőt, I. Demeter grúz király 1154-ben önként lemondott a trónról, és ide vonult vissza szerzetesként élni az ezeréves falak közé.
• A modern kor titkos harcai a szovjetekkel: A 20. században a szovjet hadsereg tüzérségi lőtérnek használta a sivatagot. Amikor a grúzok látták, hogy a tüzérségi lövedékek szétrobbantják a barlangokat, a tbiliszi egyetemisták és szerzetesek titkos akciókat szerveztek: élő láncot alkotva felmásztak a sziklákra és beültek a lővonalba, hogy a szovjet tankok ne tudjanak lőni. Ez a bátor ellenállás végül arra kényszerítette a katonaságot, hogy feladja a lőteret.

🥾 Küzdelem a szivárvány-dombokon és a geopolitikai valóság

A kolostort elhagyva vettük az irányt a híres szivárvány-dombok felé. A domboldalakat járva a növényzet is hűen tükrözte a zord, száraz klímát. A poros ösvények mentén hatalmas, kiszáradt, bogáncsszerű sivatagi növények és vadvirágok bólogattak a szélben, amelyek bolyhos, fehér pamacsai különös kontrasztot alkottak a szúrós levelekkel és a háttérben húzódó, vöröses tónusú kopár hegyoldalakkal.

Maga a táj leginkább egy óriási, hullámzó színes szőnyegre hasonlított. A sivatagi erózió miatt a dombok oldalai sávokban játszottak a sárga, a barna, a zöld és a mélyvörös árnyalataiban. Ez a szürreális, csíkos hegyvidék olyan érzést keltett, mintha nem is a Földön, hanem a Marson sétálnánk.

A túra ezen szakasza azonban komoly fizikai felkészültséget igényelt. Rendkívül meredek, morzsalékos és csúszós szakaszokon kellett feljutnunk, ahol minden egyes lépésnél koncentrálni kellett. Itt vettem a legnagyobb hasznát a profi túracipőmnek – bátran kijelenthetem, hogy egy sima, városi tornacipőben hatalmas bajban lettem volna, és valószínűleg fel sem jutok a gerincre.

Ahogy a szélfútta dombtetőn álltam a mélyvörös és sárgás földön, a fekete-fehér zebramintás kaftánom vadul lobogott a szélben. Egyik kezemmel a kalapomat fogva bámultam a horizontot, és abban a pillanatban a fizikai fáradtságot teljesen felváltotta a döbbenet.

Rendkívül közel, szinte karnyújtásnyira voltunk az azeri határhoz – a hegy túloldala ugyanis már hivatalosan Azerbajdzsán területe. Ahogy a szemünkkel követtük a vonulatokat, láttuk, hogy ugyanez a csodálatos, csíkos geológiai képződmény folytatódik és vonul át a szomszédos országba is, mit sem törődve az ember által meghúzott határokkal.

A gerincen járőröző fegyveres azeri katonákkal is találkoztunk. A túravezetőnk halkan elmagyarázta, hogy amikor az 1920-as években (Sztálin nemzetiségi politikája alatt) meghúzták a tagköztársaságok határait, a kolostorkomplexumot egyszerűen kettévágták. A gerincnek ma is komoly katonai-stratégiai jelentősége van, így a mai napig rendkívül vitatott, megoldatlan és feszült a diplomáciai helyzet a két ország között. Így vált ez a látványos túra egyszerre természeti csodává, vallási élménnyé és egy kézzelfogható történelmi konfliktus helyszínévé.

🧺 Ebéd a világ peremén – Egy kis szépséghibával

🚌 A visszatérés és a sivatagi konklúzió