„Isten hozott benneteket!” Nagypéntek a Vatikánban

„Aki nem hisz Istenben, (…) még viselkedhet jó vagy rossz emberként. A nem hívőknek a lelkiismeretüket kell követniük.” – Ferenc pápa

Valahol a fiókom mélyén lapul egy bakancslista, rajta egy egészen konkrét bejegyzéssel: „A Vatikánban integetni a pápának (esetleges visszaintegetéssel).” Nem akármelyik egyházfőnek, hanem kizárólag Francescónak. A haditerv egyszerű volt: három éjszaka Rómában, a Vatikánhoz a lehető legközelebb megszállni, beköszönni a pápának, majd villámgyorsan elhúzni vidékre, mielőtt túl nagy lesz a húsvéti nyüzsgés.

A megérkezésem zökkenőmentes volt, bár az égiek egyből egy kiadós római esővel köszöntöttek. Gyorsan vennem kellett egy esernyőt a szállásra vezető úton. Épp láttam, ahogy az utcai árusok a vihar közeledtével elkezdték duplájára árazni a portékát, így reflexből lecsaptam egy klasszikus fekete darabra. Az eladó egy enyhén lesajnáló mosollyal konstatálta a gyorsaságomat – az első menetet megnyertem.

A szállásom tényleg megdöbbentően közel volt a Vatikánhoz. Egy forgalmas úttest melletti épületben kaptam helyet; a szoba kicsi volt és puritán, de a kapszulás Bialetti kávéfőző jelenléte és az ablakomból kínálkozó kilátás azonnal elégedettséggel töltött el. Felhörpintettem egy hamisítatlan olasz eszpresszót, magamhoz vettem az akciós esernyőmet, és a nyakamba vettem a várost.

Utazásaim során az egyik kedvenc fotótémámat az ajtók és a kilincsek jelentik, amelyre Róma egyszerűen kimeríthetetlen lehetőségekkel szolgál. A robusztus, ódon utcai kapuk mögött sokszor olyan rejtett oázisok bújtak meg a kíváncsi szemek elől, amelyek azonnal elfeledtették a kinti forgalmat. Annyira magával ragadott ez a motívum, hogy az add(r)iction utazóblogom nyitóképe is pontosan itt, Trastevere egyik ilyen hangulatos, titokzatos kapujánál készült.

Ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám a fővárosban, az nem a kötelező, monumentális látnivalók egyike volt, hanem kétségtelenül ez a negyed. Minden sejtemben éreztem, hogy otthonosan mozgok itt: a kanyargós, keskeny utcácskák és a hangulatos terek azonnal magukkal ragadtak.

Ahogy lassacskán elállt a szemerkélő eső, a nap is félénken előbújt, csodálatos kontrasztos megvilágításba helyezve Trastevere hangsúlyos, meleg tónusú, vöröses-narancsos színű épületeit.

A negyed szívében bukkantam rá a Santa Maria della Scala templomra. Belépve és a mennyezetre felpillantva olyan érzése támad az embernek, mintha a barokk mesterek görcsösen megpróbáltak volna minden egyes négyzetcentimétert kitölteni a létező legszebb anyagokkal, motívumokkal és színekkel. A végeredmény egy rendkívül szédítő, mégis lenyűgöző vizuális káosz.

A templom és a kolostor igazi titka azonban az emeleten rejlik: itt található a Santa Maria della Scala gyógyszertár (spezieria). Ez a patika egykor kizárólag a kolostor belső használatára nyílt meg, ahol a karmelita szerzetesek maguk termesztették, készítették és árusították a fűszereket és gyógynövényeket. Az itt őrzött ritkaságok között található a legendás teriaca is, amelyet az ókori római idők óta használtak mérgek és betegségek ellenszereként – ez az egykori csodaszer 57 különböző anyagból, többek között viperahúsból állt össze.

A Bocca della Verità, vagyis az Igazság szája egy kerek, a római korból fennmaradt márványból kifaragott kőkorong, amely 1632 óta a Santa Maria in Cosmedin-templom előcsarnokában áll. A legenda szerint ha valaki hazudik, és a kezét a szobor szájába teszi, a kőarc könyörtelenül leharapja azt. Nem véletlen, hogy a jegyespárok körében bevált szokásnak számított ide járni, hogy így bizonyítsák egymásnak hűségüket.

Egy gazdag kereskedő egyszer házasságtöréssel vádolta a feleségét. Az asszony ravasz szeretője azonban bolondnak tettette magát a tömegben, és hirtelen megcsókolta a nőt. Amikor a feleség bedugta a kezét a kőszájba, bátran kijelentette: a férjén és ezen a szerencsétlen bolondon kívül még soha senki más nem csókolta meg. A kőarc megkímélte a nő kezét, de a legenda szerint úgy megharagudott a csalás miatt, hogy azóta nem hajlandó leharapni egyetlen hazudós kezét sem.

Róma egy másik rejtett pontja az Aventinus-dombon található. Egy hatalmas, zöld kapu áll itt, amely a Máltai Lovagok székházához vezet. Bár a kert zárt, a kapu kulcslyukán bekukucskálva páratlan élményben lehet részünk: a szuverén Máltai Lovagrend területéről nézve hajszálpontosan láthatjuk a Szent Péter-bazilika kupoláját. Nagyjából fél órát álltam érte sorba, de valóban megérte a várakozást.

A reggeli kávézások eszembe juttatták az olasz dizájn ikonját, a Bialettit.

A történet az 1930-as években kezdődött, amikor Alfonso Bialetti, egy innovatív olasz mérnök, megálmodta a Moka Express-t. Az ötlet lényege az volt, hogy az eszpresszó készítés élményét az otthonokba vigye, egyszerű, mégis hatékony módon.

A Moka Express 1933-ban debütált, és azonnal kitűnt az elegáns, art deco stílusú, nyolcszögletű alumínium kialakításával. A kotyogós kávéfőző (Bialetti) működési elve forradalmi volt: a víz gőznyomása tolta át a forró vizet a kávén, így nagyon egyszerűen egy ízekben gazdag eszpresszó született.

A Bialetti cég igazán nagy lendületet Alfonso fia, Renato Bialetti vezetése alatt vett. A férfi felismerte ugyanis a termékben rejlő globális lehetőségeket, és intenzív marketing kampányokkal, valamint a „kis bajuszos ember” ikonikus logójával világszerte ismertté tette a márkát az 1950-es években.

Az elmúlt évtizedek során a cég folyamatosan alkalmazkodott a változó fogyasztói igényekhez, újabb termékeket és technológiákat fejlesztve. Azonban a Moka Express, az eredeti kotyogós, megőrizte helyét az olasz kávékészítés szimbólumaként. Több mint 300 millió eladott darabbal nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő kávé kultúrájának is nélkülözhetetlen szereplője.

 

A feltaláló fiának, Renato Bialettinek az volt az utolsó kívánsága, hogy a nevéhez fűződő kotyogós Moka kávéfőzőben helyezzék el hamvait, így urna helyett egy Bialetti kávéfőzőt állítottak az oltárhoz a temetési szertartáson, majd később ez került a családi kriptába.

Nagypéntek napjára volt bejárási időpontom a Szent Péter Bazilikába. Az előzetes foglalás ellenére is hosszú sorok kígyóztak a téren, de nem bántam.

Közvetlenül a bejáratnál, kissé zaklatottan jelezte a túravezető, hogy a vatikáni hatóságok, a húsvéti biztonsági előírásokra hivatkozva senkinek sem engedélyezik a mai napon a headset, audioguide használatát. Nem indokolták, tényként közölték, amennyiben nem felel meg, el lehet menni.

A csoportban többen voltak, akik nem beszéltek sem olaszul, sem angolul, ők kicsit bepánikoltak, mivel a tourist guide vélhetően nem fog tudni olyan hangosan beszélni, hogy a tömegben a csoport minden tagja hallja őt, és audioguide nélkül nem feltétlenül azt az élményt kapja az ember, amire jegyet váltott.

Engem különösebben nem hatott meg a dolog, rátapadtam a csoportvezetőre.

A húsvéti készülődés már tetten érhető volt a Vatikánban: egy emelődaruval épp a hatalmas bíborszínű bársony függönyöket helyezték fel a teraszra, arra a teraszra, amelyre Ferenc pápa nemsokára kisétál majd…

A téren kordonok, székek tömkelege.

A Szent Péter Bazilika a világ második legnagyobb keresztény temploma (az első az elefántcsontparti Yamoussoukro Mária templom).

Az ókorban e helyen egy Caligula császár által építtetett cirkusz állt, ahol a gladiátorjátékok mellett a keresztényüldözések mártírjait is kivégezték, a legenda szerint Szent Péter is itt halt meg, sírját a XX. század közepén azonosították.

A Szent Péter-bazilika hosszadalmas építése ellenére soha nem rendelkezett egységes építési tervvel, mindig más és más építészek kezdték jóformán előröl a tervezést, mégis, ma ismert, végső megjelenési formájában elképesztő egységességet és harmóniát sugároz. A templomot végül 1624-ben VIII. Orbán pápa szentelte fel.

A főoltár közelében a padlón bronz jelekkel jelölték meg a világ legnagyobb templomainak méretét – köztük büszkén fedezhetjük fel az Esztergomi bazilika vonalát is.

A bazilika legmeghatóbb alkotása a Piétà. Sajnos 1972-ben egy magyar származású geológus, Tóth László egy kalapáccsal rontott neki a szobornak, azóta csak golyóálló üvegfal mögül csodálható meg.

A Vatikán fegyveres ereje a Svájci Gárda (Päpstliche Schweizergarde), a világ egyik legkisebb, ám elit hadserege, amely 1506 óta felel a pápa és a vatikáni paloták védelméért. A kizárólag svájci, katolikus, képzett férfiakból álló, német nyelvű testület nemcsak díszőrséget, hanem modern terrorelhárítási és személyvédelmi feladatokat is ellát.

• Feladatok: A pápa közvetlen védelme, a Vatikán bejáratainak őrzése, és a nyilvános vatikáni események biztosítása.
• Felszerelés: A hagyományos reneszánsz egyenruha és a halabárda (szálfegyver) mellett modern kézifegyverekkel és terrorelhárító eszközökkel is rendelkeznek.
• Követelmények: Svájci állampolgárság, katolikus vallás, nőtlen állapot, büntetlen előélet, 19-30 év közötti kor, svájci hadseregben szerzett alapképzés, és legalább 174 cm-es magasság.

Amikor az egyik sarokban egy rézkilincset kezdtem fotózni, az egyik őr komoly léptekkel elindult felém. Azt hittem, megdorgál, de ő hirtelen kifényesítette a kilincset a kesztyűjével, majd mosolyogva intett: „Na, most fotózza, most tökéletes!” Ez a pillanat lett az utam fénypontja.

Ferenc pápa a 2013-ban történt megválasztását követően szakított a hagyományokkal, és nem az Apostoli Palota fényűző pápai lakosztályában élt, hanem a vatikáni Szent Márta-ház (Domus Sanctae Marthae) 201-es számú, szerény apartmanjában lakott.

Ez a 102-es szobaszámú (korábban 201-es) lakrész egy hálószobából, egy kis dolgozószobából és egy fürdőszobából állt, a vendégházban lévőkkel közösen étkezett.

Ferenc pápa a szerényebb életmódot részesítette előnyben, túlzottan elszigeteltnek érezte a hagyományos pápai lakosztályt, fontos volt számára a közvetlenség, a közösség ereje.

A hagyományos pápamobilok teljesen golyóállóak. Egy 2004-ben megjelent CNN-nek adott interjúban azonban a Ferenc pápa szardíniás doboz-ként emlegeti őket. Úgy fogalmazott, hogy az ő korában már nincs sok vesztenivalója és inkább szeretne közelebb kerülni az emberekhez.

Hitvallása szerint a templom egy mindig nyitott kapukkal váró befogadó otthon kell, hogy legyen.

Amikor magam mögött hagytam a Vatikán falait, átértékeltem a terveimet. Lehet, hogy a Pápa nem integetett vissza, de a gárdista, aki kifényesített nekem egy kilincset, átadta a lényeget. Róma pontosan ettől zseniális: a monumentális történelem és a legesendőbb emberi pillanatok találkozásától.