Álmom, Kappadókia
Holdbéli. Varázslatos. Földöntúli. Mesebeli. Ősi. Szakrális. Lélegzetelállító. Ikonikus. Egyedülálló. Rejtélyes. Misztikus. Porózus. Erodált. Szélmarta. Bizarr. Kísérteties. Dramatikus. Monolitikus. Földalatti. Multikulturális. Világörökségi.
Ha létezik hely a Földön, amelyet nem lehet egyetlen jelzővel leírni, akkor az a közép-anatóliai régió ékköve, Kappadókia. Maga a szó a perzsa nyelvből származik, és azt jelenti: „Gyönyörű lovak földje“. Ez a vidék azonban ma leginkább a tündérkéményeiről híres: azokról a kúp formájú, gombaszerű, oszlopos sziklaalakzatokról, amelyeket a vulkanikus hamu és az évszázados erózió formált a szél segítségével.
A táj misztikumát csak fokozza a történelem, hiszen a korai keresztények valóságos templomokat és lakásokat vájtak ezekbe a porózus sziklákba, a Göreme Nemzeti Park pedig ma már az UNESCO Világörökség részét képezi. Mégis, számomra ez a hely valami egészen mást is jelentett: az első külföldi utazásomat egyedül, teljesen önálló szervezésben.
Tartalomjegyzék
elrejt
🌙 Éjszakai vágta Isztambulon át
A kaland nem indult zökkenőmentesen. A Turkish Airlines Budapestről Isztambulba tartó járata másfél órás késéssel indult – pontosan annyival, amennyi időm a csatlakozás elérésére lett volna. Amikor éjjel megérkeztem Isztambul hatalmas repterére, már elkönyveltem, hogy ott fogok éjszakázni. Azonban óriási szerencsém volt: a reptéri személyzet tagjai szó szerint soron kívül szaladtak velem és három másik utassal a terminálokon keresztül az azóta ránk várakozó, Kayseribe tartó belföldi géphez.
Kappadókiának egyébként két repülőtere van: a Kayseri Erkilet (ASR) és a Nevsehir Kapadokya (NAV). Isztambulból mindkettő egy rövid, 1-1,5 órás repülőúttal elérhető a Pegasus belföldi járatával. Miután éjszaka szerencsésen megérkeztem Kayseribe, autó híján nem is volt kérdés, hogy a régió szívében, egy göremei, központi elhelyezkedésű hotelben fogok megszállni.
🕌 Az ima, ami jobb, mint az alvás
Amikor az első hajnalon, pontosan 4 óra 10 perckor hirtelen felriadtam a müezzin hangjára, az egyszerre volt felkavaró és hátborzongatóan gyönyörű. A hangszórókból az iszlám hajnali imára hívása, az Adzán áradt a sziklák felé:
„Allahu akbar, Allahu akbar… (Isten a legnagyobb.)
Ashadu allá iláha illal-lah… (Tanúsítom, hogy nincs más Isten az Egyetlen Igaz Istenen kívül.)
Ashadu anna Mohamedan raszulul-lah… (Tanúsítom, hogy Mohamed Allah küldötte.)
Hajja alasz-szaláh… (Gyertek imára – arccal jobbra fordulva.)
Hajja alal-faláh… (Gyertek az üdvösségre – arccal balra fordulva.)
Asszalátu khajrún minan-naúm…” (Az ima jobb, mint az alvás.)
Ashadu allá iláha illal-lah… (Tanúsítom, hogy nincs más Isten az Egyetlen Igaz Istenen kívül.)
Ashadu anna Mohamedan raszulul-lah… (Tanúsítom, hogy Mohamed Allah küldötte.)
Hajja alasz-szaláh… (Gyertek imára – arccal jobbra fordulva.)
Hajja alal-faláh… (Gyertek az üdvösségre – arccal balra fordulva.)
Asszalátu khajrún minan-naúm…” (Az ima jobb, mint az alvás.)
Ez az utolsó sor kizárólag a hajnali imában hangzik el – teljesen érthető okokból, hiszen olyankor az emberek még alszanak, és emlékeztetni kell őket a spirituális kötelességükre. Később, napközben az utcákon sétálva hallgatni a müezzint, volt benne valami végtelenül misztikus, magával ragadó és leírhatatlan.
Kíváncsian figyeltem, hogy az itt élők mindennapi tevékenységét mennyiben befolyásolja az imára hívás. Azt tapasztaltam, hogy a gazdasági életet nem szakította félbe látványosan: néhányan ugyan imádkoztak az utcákon, de összességében nem volt radikális hatása a tömegre. Göreme ugyanis elsősorban a turizmusból él, itt minden az utazók körül forog. Valószínűleg a helyiek nem akarják, hogy megálljon az élet, és vele együtt az üzlet.
Akárhogy is, azóta bárhol járok a világban, a müezzin hangja azonnal elvarázsol.
Ez a felvétel az egyik legszebb, amit valaha hallottam:
🐕 „Kóbor” védelmezők a tündérkémények között
Az európai szemnek rendkívül szokatlan, hogy az utcákon rengeteg kóbor kutya kószál, ráadásul a többségük hatalmas, robusztus példány. Lomhák, végtelenül közönyösek és egykedvűek, de szemmel láthatóan egyáltalán nem alultápláltak. Nem ugatnak, nem inzultálják a turistákat.
Ez alól csupán egyetlen abszurd jelenet volt kivétel, amikor egy kisebb testű kutya a szemem láttára annyira bedühödött egy helyi robogósra, hogy sikeresen lerángatta a sofőrt a járművéről, majd mint aki jól végezte dolgát, elviharzott a helyszínről.
Ezek a hatalmas ebek mindenhol ott vannak: a buszmegállókban, a benzinkutakon, az éttermek előtt, a túraútvonalakon és a hegyek között. Sokan közülük a híres anatóliai kangal fajtából származnak. A kangal egy ősi pásztorkutya, amely valószínűleg nomád törzsekkel került Kis-Ázsiába több ezer évvel ezelőtt. A XII. század óta alkalmazzák őket a nyájak őrzésére, és nem véletlenül hívják őket „farkasölőnek” is: a kangal az egyetlen olyan kutyafajta, amely sikeresen megvédi a juhokat nemcsak a sakáloktól és medvéktől, de a szürke farkasoktól is.
Göremében ezek a hatalmas állatok teljesen szelídek, a fülükben pedig sárga vagy zöld színű biléta virít. Ez a jelzés rendkívül fontos: azt mutatja, hogy a kóbor kutyát a helyi önkormányzat (belediye) befogta, ivartalanította, megkapta a szükséges veszettség ellen védőoltásait, regisztrálták a rendszerben, majd visszaengedték a megszokott élőhelyére.
🌀 A kerengő dervisek spirituális csendje
Kappadókia szakrális oldalát keresve befizettem egy dervis ceremóniára. Különös módon mindössze ketten – egy angol lány és én – vettünk részt a programon. Hami, a helyi kísérőnk vett fel bennünket, és út közben részletesen elmesélte, mit fogunk látni.
Ellátott minket a legfontosabb szabályokkal: nyomatékosan megkért, hogy ne fényképezzünk és ne videózzunk (csak a ceremónia legvégén, amikor külön engedélyt kapunk rá), ne beszélgessünk, és ami a legfontosabb: semmiképpen se tapsoljunk.
Ez nem egy színházi előadás, egy folklór-show vagy egy talkshow, tisztelnünk kell a szertartást azzal, hogy a jelenlétünkkel nem zökkentjük ki a résztvevőket a módosult tudatállapotukból.
A dervis tánc ugyanis nem tánc, hanem egy mélyen spirituális, rituális gyakorlat. Ez a szufi muszlimok, különösen a Mevlevi rend (a kerengő dervisek) központi meditációja, amely az „én”, az emberi egó feloldásával az Istenhez való felemelkedést és az univerzum egységét szimbolizálja.
A dervisek ritmikus, hihetetlenül precíz forgásba kezdenek a hagyományos zenére (ayin), hogy extázisba esve elengedjék minden materiális gondolatukat. A forgásuk az égitestek és a bolygók mozgását utánozza, a mozdulataik pedig mély szimbolikát hordoznak: a felemelt jobb kéz az égből fogadja az isteni áldást, a lefelé fordított bal kéz pedig közvetíti azt a földre.
Engem rendkívül mélyen megérintett a szertartás. A mai kor felszínes és türelmetlen emberének ez talán csak egy unalmas, 50 perces monoton forgás, de számomra életre szóló élmény volt látni a lélek felemelkedésének ezt az eszközét. Sajnos a velünk szemben helyet foglaló amerikai turistáknak az idegenvezetőjük vélhetően elfelejtette elmondani a házszabályt – vagy ami még elkeserítőbb, hiába szóltak nekik –, mert a transz végén hangos tapsolásba és „huhogásba” kezdtek, teljesen tönkretéve a szakrális csendet.
🕊️ Galambdúcok a sziklák falán
Kappadókia völgyeit járva lépten-nyomon feltűnnek a sziklákba vájt apró ablakok, a galambdúcok (törökül güvercinlik). Ezek a madarak évszázadok óta lényeges szerepet töltenek be a régió mezőgazdasági és kulturális életében.
A régió egyik legismertebb látványossága az Uçhisar és Göreme között elterülő, mintegy 4 kilométer hosszú Galamb-völgy (Pigeon Valley), amelynek bejáratánál egy rituális Nazar fa (szemmel verés elleni amulettfa) köszönti az utazót.
A völgy falain több ezer kézzel kifaragott galambdúc látható. Érdekesség, hogy a helyiek nagy gondot fordítottak a védelmükre: szándékosan apróra méretezték a dúcok bejáratát, hogy elzárják a madarakat a rájuk leselkedő ragadozóktól.
A helyi gazdák a galambürüléket gyűjtötték össze belőlük, amivel a rendkívül szegényes, száraz vulkanikus talajt javították fel a szőlőültetvények és gyümölcsösök számára. Ami pedig még izgalmasabb: a galambok ürülékét előszeretettel használták a sziklatemplomok falait díszítő híres keresztény freskók készítésekor is, ugyanis a festékanyaghoz keverve ez növelte a színek tartósságát és rendkívüli élénkségét. Nem utolsósorban pedig a madarakat a völgyek közötti üzenetváltásokhoz, hírvivőként is alkalmazták.
🚻 Menni vagy nem menni: kulturális sokk a mosdóban
Egyik este egy helyi kis étteremben kértem egy kis eligazítást, hogy merre találom az illemhelyet. Benyitottam, de hirtelen azt hittem, rossz ajtót választottam, mert valami kritikus elem hiányzott: maga a vécécsésze. Helyette egy talajba vájt lyuk, egy süllyesztett tálca fogadott, a földön pedig egy magányos kancsó árválkodott.
Reflexből kifordultam, odamentem a pincérhez, és diszkréten jeleztem neki, hogy talán félreértettem az instrukciókat, elmondaná-e újra, melyik helyiség a mosdó?
– Jól értette, és jó helyre ment be! – válaszolta halálos nyugalommal.
– Az baj. Már nem is érzem akkora szükségét, köszönöm! – vágtam rá azonnal.
Mint később megtudtam, ez az „alaturka” vécé a hagyományos török mosdótípus. A forgalmasabb turisztikai helyeken és a repülőkön szerencsére már vegyesen megtalálhatóak a török és a nyugati típusú mosdók is. Habár számos egészségügyi és higiéniai előnyt tulajdonítanak a guggolós verziónak, én a mai napig inkább sorban állok, várok, vagy végső esetben visszatartom, de messziről elkerülöm a használatát.
🎂 Születésnap a bazár tetején, a csillagos ég alatt
A hotel felé tartva egy eldugott lépcsősort vettem észre: keresztbe-kasul szőnyegek, színes kosarak, egy igazi kaotikus bazár labirintusa tárult elém. A felfelé vezető lépcsőfokokon apró kiscicák gubbasztottak kettesével-hármasával. Az ott üldögélő török árus büszke mosollyal mutatta meg, hogy egy anyamacska épp a napokban ellett meg az egyik sarokban, gyakorlatilag a portékák, az eladásra szánt szőnyegek között.
A labirintusszerű helyiségekben teljesen elrepült az idő, a bolhapiac hangulata teljesen beszippantott. Mire észbe kaptam, valahogy felkeveredtem az épület tetőteraszára, ahol egy helyi társaság azonnal meginvitált magához. Sosem hittem volna, hogy a születésnapomat egyszer egy kappadókiai bazár épületének tetején, a csillagos ég alatt, egy csapat vadidegennel, török bort iszogatva és vízipipázva fogom ünnepelni.
Lélekben persze már készültem a másnap hajnali hőlégballon-repülésre, végtére is ez volt az egész utazásom legfőbb célja, az egyik legnagyobb bakancslistás vágyam. Van azonban abban valami meglehetősen szürreális, amikor kiderül, hogy a háztetőn összeverődött kis társaság jó néhány tagja nem más, mint hőlégballon-pilóta.
Amikor megtudták, hogy hajnalban repülni készülök, pohárral a kezükben, mosolyogva „megnyugtattak”: az évekkel korábbi légi katasztrófák hátterében kivétel nélkül az időjárás-előrejelzések félvállról történő kezelése állt, és véletlenül sem az, hogy a pilóták bizony van, hogy az előző éjszakai dorbézolásból nem haza mentek, hanem zéró alvás után egyenesen a felszállópályára.
Itt egy pillanatra megfagyott a levegő. Sosem derült ki, mennyi volt a poén mögötti valóságalap, én inkább nem kérdeztem tovább, ők pedig nem firtatták. Koccintottunk a születésnapomra, nagyokat nevettünk, majd hajnali 2 óra körül elköszöntem tőlük, hogy aludjak legalább két órát a nagy esemény előtt.
🎈 A színkódok törvénye és a hőlégballonos dráma
Mint megtudtam, régebben sajnos teljesen piaci alapon szálltak fel a ballonok, vagyis a hőlégballon-társaságok maguk dönthették el, mennyire veszik komolyan az időjárási kockázatokat. Néhány sajnálatos légi szerencsétlenség azonban rávilágított arra, hogy ezt a kérdést központilag kell szabályozni.
Azóta kizárólag a Török Polgári Repülési Főigazgatóság (Sivil Havacılık Genel Müdürlüğü, röviden SHGM) dönthet a napi felszállásokról a szél- és időjárási viszonyok alapján. Egy nagyon szigorú, színkódos rendszert alkalmaznak, amit a pilóták élőben követnek:
- Zöld: Az engedély megadva, szabad a repülés.
- Sárga: Felszállás csak fokozott óvatossággal.
- Piros: Repülni szigorúan tilos.
📅 2023. június 20. – hajnali 04:49
Alig aludtam valamit, de az adrenalin miatt izgatottan rohantam ki a transzferbuszhoz. Egy hatalmas hangárban gyűltünk össze, több száz hozzám hasonló, álmos, de feszült utazóval. Megvendégeltek minket egy kis reggelivel, és mindenki megkapta a pilótája nevét, valamint a pontos csoportszámát. Innen már csak egy karnyújtásnyira volt a felszállópálya, a ballonok felfújása is megkezdődött. A földi személyzet azonban feszülten járt fel-alá, az ég pedig aggasztóan borongós volt.
Utoljára hat nappal korábban – pont a megérkezésem reggelén – kaptak zöld jelzést a ballonok, azóta a piros kód uralkodott. Mindenki fohászkodott. És ekkor a hangszórókból elhangzott minden kappadókiai utazó legnagyobb rémálma: „CANCELLED”.
A felszállást az utolsó pillanatban, a szél miatt megtagadták. Teljesen összetörtem. Tisztában voltam vele, hogy ez azt jelenti, minimum egy évet kell várnom, hogy újra megpróbálhassam. A könnycsepp ott csillogott a szememben, miközben a busz visszavitt a szállásra. De ott, a hajnali csalódottság közepette megfogadtam magamnak: nem adom fel. Visszatérek, és repülni fogok!
👗 Szatén ruha és egy szív alakú seb a sziklák között
A meghiúsult repülés után lelkileg kissé megtörten vártam a fotósommal való találkozást. Egy helyi testvérpárral, Gökhannal és Serefével dolgoztam (a programot a férjjel, Mustafával egyeztettem előre). Talán elcsépeltnek tűnik, de régi álmom volt, hogy megörökíttessem magam a tündérkémények között egy drámai, három méter hosszú, repülő szatén ruhában, miközben a hátam mögött hőlégballonok százai emelkednek a magasba.
Nos, ballonok aznap – a szigorú SHGM miatt – egyáltalán nem voltak. A szél erősen fújt, az eső szemerkélt, ami némiképp átírta a fotózási helyszínek forgatókönyvét és a drónt sem tudtuk felreptetni. De minket ez sem állított meg.
Az utazást megelőző hetekben történt egy csúnya, betonon való elesésem, aminek a nyomát a mai napig a térdemen viseltem egy jól látható, kissé szív alakú seb formájában.
Mivel a választott fotózási szatén ruha magasan fel volt sliccelve, a lábam lépés közben előbukkant és vele együtt a szív alakú seb is. A képek válogatásakor szándékosan kértem, hogy ne retusáljuk ki. Ez a seb ugyanis a valóságom része volt, és valahol szimbolizálta azt is, hogy Kappadókia a csalódottsággal együtt is belevéste magát a szívembe.
Végül csodás képeket készítettünk a völgyben, egy elhagyatott ódon sziklatemplom mélyén, majd a szállásom autentikus dísztermében. A nap koronájaként volt egy időpontunk egy helyi szőnyeggalériába is, ahol egy tradicionális anatóliai viseletet ölthettem magamra – a mai napig az ott készült fotó az abszolút kedvencem. Gökhannal fantasztikusat beszélgettünk a kultúráról és bár Serefe keveset beszélt angolul, az ő hihetetlenül kedves, támogató jelenléte is rengeteg segített.
Kappadókia nem adta oda a hőlégballonjait, de adott helyette egy felejthetetlen, igazi, megismételhetetlen születésnapi kalandot.
Ha tetszett a beszámoló és kíváncsi vagy a folytatásra, akkor ajánlom szeretettel figyelmedbe a Tündérkémények és patadobogás című bejegyzésemet.
Tarts velem!
💡 Személyes tanácsaim Kappadókiába készülőknek
Hogy a te utad zökkenőmentesebb legyen, mint az én első önálló kalandom, íme néhány megszívlelendő gyakorlati tipp közvetlenül a hátizsákomból:
- Az internetkérdés és az eSIM: Ne hagyatkozzatok az otthoni roamingra, mert internet nélkül maradtok a sziklák között! Vegyetek török SIM-kártyát, vagy ami még egyszerűbb: vásároljatok utazás előtt egy eSIM-et. Online kifizeted, feltelepíted az okostelefonodra, a határon újraindítod a készüléket, és másodpercek alatt hasítani fog a net.
- Offline térképek és Power Bank: Mindig legyenek előre letöltve offline térképek (pl. Google Maps vagy Maps.me) a telefonodra, mert a völgyek mélyén bármikor elmehet a térerő. Mivel a kültéri programok egész naposak és folyamatosan fotózni fogsz, egy megbízható külső akkumulátor (power bank) kötelező kellék a táskádban.
- Programok előre foglalása: Én a mai napig az előre foglalás híve vagyok. A csoportos túrát, a dervis ceremóniát, a ballonozást és az élményfotózást is hetekkel korábban lefoglaltam és kifizettem a GetYourGuide és az Airbnb élményprogram oldalain keresztül.
- Dervis etikett: Ha elmész a dervisek szertartására, tarts tiszteletben a spirituális folyamatot: ott szigorúan tilos tapsolni!
- Kávéfüggők, figyelem! Kappadókiában nem igazán fogsz jó, erős, európai típusú kávét inni. Engedd el, és válts át inkább a tradicionális török teára vagy a sűrű török kávéra.
- A bűvös jelszó: Ha megkérdezik a helyiek, honnan jöttél, mondd helyette büszkén azt, hogy „Madzharisztán” (Macaristan). Azonnal felcsillan majd a szemük, és garantáltan hatalmas vendégszeretettel, hatalmas mosollyal fognak fogadni!
- Készpénz és Líra: Vigyetek magatokkal elegendő készpénzt, és mindenképpen váltsatok török lírát (TL) is! Míg a nagyvárosokban és a felkapott helyeken korrektül ki vannak írva az árak euróban, a kisebb vidéki településeken előfordult, hogy valami 5 TL-be került, de amikor megkérdeztem, hogy ez hány euró, gondolkodás nélkül rávágták, hogy öt. A pénzügyek rendezéséhez egyébként a Revolut a legjobb barátod.
Kappadókiai utazásom során, a piros repülőruhás és a szőnyeggalériás portréfotókat Gökhan és Serife készítette rólam, akiket az Airbnb Élmények segítségével találtam meg Göremében. Ha tetszettek a képek, és te is szeretnél hasonló hangulatú fotókat magadról, itt tudod őket elérni és lefoglalni az Airbnb-n. (Mustafa, Gökhan és Serife társházigazdákként dolgoznak együtt).
